Volt egyszer egy... Hollywood: Időutazás az Álomgyárban

Quentin Tarantino neve manapság garanciát jelent a sikerre, aki ismeri a munkásságát, az tudja, hogy filmjeiben meglepő húzásokra, fordulatokra és nagyon hosszú dialógusokra számíthat. Bár talán nem a Volt egyszer egy... Hollywood a rendező legjobb alkotása, mégis méltó helyet foglal el egyediségével Tarantino repertoárjában, és alapjában véve az egész filmes világban.

1969-ben járunk, Hollywood pedig éppen generációváltáson esik át: az addig jól megszokott zsánerek kezdenek kikopni, helyüket szabadabb, merészebb műfajok veszik át; a nagy, megbízható sztárok helyébe pedig fiatalok érkeznek, akik új erőt hoznak az Álomgyárba. Ennek esik áldozatául Rick Dalton is, akinek a hírneve az 50-es évek óta fokozatosan hanyatlik, mígnem már csak epizódszerepekre és tévésorozatok rosszfiúinak megformálására kérik fel. Dublőrével és barátjával, Cliff Booth-szal igyekszik átvészelni ezt a válságot, aki kaszkadőrszerepek híján sofőrködéssel és egyéb karbantartó munkával üti el az időt Dalton mellett. A gödörből való kiutat a szomszédba költözött Roman Polanskival és bájos feleségével, Sharon Tate-tel kötött esetleges ismeretség jelentheti. Ami pedig 1969 augusztusában történt, az gyökerében rázta meg Amerikát és nyitott új fejezetet Hollywood történetében.

Tarantino kilencedik filmje visszarepít bennünket a hatvanas évekbeli Hollywoodba. Az aktuális korszellem teljes mértékben átjön a filmvásznon: az öltözékek, a hajviseletek, a koszos női talpak, a szőrös hónalj, szóval maga a környezet minden egyes elemével hibátlanul hozza vissza az 50 évvel ezelőtti időket. El kell ismerni, Tarantino ilyen téren mindig is precizitásra törekedett.

A cselekmény amolyan Tarantinósan halad előre annak ellenére is, hogy a történetmesélés nem olyan kötött stílusú, mint ahogy azt eddig megszokhattuk. Újfent átérezhetjük, hogy bár már egy óra is eltelt a játékidőből, de még mindig nem tudjuk, hová is fogunk végül kilyukadni, mi a szereplők valós célja, amelynek elérése a film végén bontakozódna ki.

A rendező korábbi filmjeiből megtapasztalhattuk, hogy még a legjelentéktelenebbnek tűnő beszélgetéseknek is van funkciójuk (vagy a történet későbbi alakulásában, vagy maga a hangulat megteremtésében). Ezúttal is számos ilyen dialógusban lehet részünk, de sokszor szavak sem kellenek: ahogy Brad Pitt perceken keresztül vacsorát főz és kutyakonzerveket bontogat, az maga az idill. Úgy fest, Tarantino számára ezúttal nem is maga a történet elmesélése, mint inkább az volt a fő cél, hogy a néző elvesszen a hatvanas évekbeli hollywoodi sztárok mindennapjaiban. Mindezt rendkívül erős zenei válogatással spékelte meg, amely még inkább dob az összhatáson.

Emellett betekintést nyerhetünk a filmkészítés kulisszái mögé, számos kikancsintásban lehet részünk, de nem maradhat el a valós történelem szabadstílusú kezelése, vagy a Tarantino-féle morbid brutalitás sem.

Quentin Tarantino híres arról, hogy filmjeiben vissza-visszatérnek kedvenc színészei, így a két főszereplő, Leonardo DiCaprio és Brad Pitt is. Kettejük párosa simán elvitte a hátán a filmet: DiCaprio a lecsúszófélben lévő színész gyötrődő lelkivilágával, Pitt pedig mérhetetlen lazaságával nyeri meg a néző szívét. A Sharon Tate-et alakító Margot Robbie valamelyest háttérbe szorul a két színésztitán mellett, szerepe kissé áttetsző, még bájos őszinteségével és szépségével sem tudott kellően maradandót alkotni.

Szintén Tarantino stílusát tükrözi, hogy a Volt egyszer egy... Hollywoodban számos további régi nagyágyú tűnik fel – akár csak néhány mondat erejéig. Jó volt újfent a filmvásznon látni Al Pacinót, Dakota Fanninget, Luke Perryt, Kurt Russellt, Timothy Olyphantot vagy éppen Damian Lewist.

A Volt egyszer egy... Hollywood egy időutazó kalauz, amely minden szépségével és bájával magával ragadja a nézőt. Quentin Tarantino újfent bizonyította profizmusát, és megmutatta, hogy számítógépes effektek nélkül is lehet nagyszerű filmet készíteni.

(tt)