„Úgy gondolom, attól éreznék különlegesnek magukat a gyerekeim, ha rejtegetném őket”

Ki volt Ördög Nóri, még mielőtt a televízió képernyőjére került?

A háttérben szerkesztőként már pár évvel korábban is ott nyüzsögtem a tévénél. Azelőtt pedig igazából egy önmagát kereső diáklány voltam, akinek fogalma sem volt róla, mi szeretne lenni, ha nagy lesz. Kitűnő tanuló voltam, így, mivel több tantárgyból jó voltam, sok felé nyitva volt az út. Azonban egyik sem érdekelt igazán. Nem akartam ügyvéd lenni, sem orvos. Az idegen nyelv volt az egyetlen stabil dolog, amit tudtam, érdekel. Így kerültem a Kereskedelmi, Vendéglátóipari és Idegenforgalmi Főiskolára. Ekkor helyi kis rendezvényeken már szerepeltem műsorvezetőként.

A főiskolával párhuzamosan beadtam a gyakornoki jelentkezésemet az RTL Klubhoz, szerettem volna kicsit beleszagolni ebbe a világba. Féléves várólista után hívtak be interjúra, s attól kezdve megpecsételődött a sorsom.

Az első perctől kezdve nagyon jól éreztem ott magam, tetszett a közeg, imádtam a kollégáimat. Úgy éreztem, olyan helyen vagyok, ahol fontos dolgok történnek. Ettől kezdve fokozatosan, szépen lassan lépegettem előre. Az útkeresésem így hamar pályára is állt azáltal, hogy odakerültem az RTL-hez. Nagy egymásra találás volt ez köztem és a tévé közt. Nem úgy mentem oda, hogy műsort szeretnék vezetni, az egész világ érdekelt. A mai napig a szerkesztési része is nagyon leköt. A vlogunkkal kicsit visszakerült az életembe az, amit a szerkesztésben annyira imádtam. A gyerekek mellett klasszikus szerkesztői munkát lehet, hogy már nem vállalnék be. Egy műsor olyan, mint egy gyerek, sok teendővel és odafigyeléssel jár.

Hogy lett mégis műsorvezető?

Időről időre tartanak műsorvezető-válogatásokat, amelyre belsős, szerkesztő kollégákat is el szoktak hívni. Épp egy popműsorra kerestek műsorvezetőt, és én is jeleztem, hogy szívesen kipróbálnám. Lehetett tudni rólam, hogy rendezvényeken szoktam műsort vezetni. Elhívtak a válogatásra, s megkaptam a műsort. Erre már nagyon kevesen emlékeznek. Top of the pops címmel volt látható az RTL Klubon. A szerkesztője, a gyártásvezetője és a műsorvezetője egy személyben én voltam. Gyakorlatilag egyszemélyes szerkesztőségként működtem. Úgy gondolom, fontos ennek az egésznek a fokozatossága. Ez nem úgy indul, hogy azonnal beraknak egy egész estét élő show-műsorba. Valószínűleg abban elvéreztem volna. Volt ennek egy evolúciója. Az előbb említett slágerlistás műsorban lehúztam egy évet, utána jött a Kölyökklub, ahol három évig voltam. Ezután kaptam az első főműsoridős, komolyabb szereplési lehetőséget, a Szombat esti láz háziasszonya lehettem. Akkoriban a televízió sokkal inkább termelte ki a friss arcokat, mint manapság. Ma egy műsort azzal lehet leginkább eladni, ha egy olyan valaki vezeti, akit már ismernek az emberek.

Egy nagyon pörgős életből csöppent egy másfajta nyüzsgő életbe. Hogyan élte meg az anyaságot?

Az elején volt egy hirtelen váltás. Tudtam, hogy soha nem leszek egy otthonülő anyuka. Már a terhességem is nagyon aktív volt, gyakorlatilag az utolsó pillanatig pörögtem, dolgoztam. A barátnőmmel közösen elindítottunk egy vállalkozást, az Angyalműhelyt. Ezzel folyamatosan foglalkoztam a kilenc hónap alatt.

Amikor Mici megszületett, akkor nekem is szükségem volt pár hétre, hogy feldolgozzam, itt egy kisgyermek, akiért én vagyok a felelős, és mostantól minden más lesz. Míg azelőtt csak úgy kitaláltuk, hogy elmegyünk moziba, addig most ez egy egész komoly szervezést igénylő feladat. Miután mindezt felfogtam, szépen lassan kialakult egy másfajta pörgős élet. A legfőbb feladat azóta is az, hogy kiegyensúlyozzam a magánéletem és a munka közötti kis mérleget, ami vagy az egyik irányba, vagy a másikba olykor elbillen.

Tudott őszintén beszélgetni a gyermekeivel a foglalkozásáról és az azzal járó dolgokról?

Persze, ezt ők látják is. Mici most már hatéves, mindezt látja, érzi, érti. Mostanra már az ovis társaival is beszélgetnek erről. Ő már abban a korban van, hogy tudja ezt hova tenni. Volt idő, amikor nem volt ennyire egyértelmű. Akkor is tudták, hogy a tévében szerepelek, de akkor még szerintem azt hitték, hogy mindenkinek az anyukája ezt csinálja. Azóta ez megváltozott. Nem tudom, hogy felfogják-e, hogy ez milyen mértékű, vagy mivel jár, de most már azt is észlelik, ha valahol felismernek minket és odajönnek hozzánk. Ezek a dolgok már nem furák a számukra. Mi a férjemmel azt az utat választottuk, hogy nem csinálunk úgy, mintha ez nem így lenne.

Nem biztos, hogy ez a helyes út, de úgy gondolom, a mi gyerekeinkre ez passzol leginkább. Inkább azt szeretnénk megtanítani nekik, hogy az ismertségünket a helyén kezeljék, ne misztifikálják túl, hanem tekintsék természetesnek.

Sok fejtörést okozott eldönteni, melyik utat válasszák?

Egy Miciről készült csodálatos képpel indult az egész. Elkezdtünk azon gondolkodni a férjemmel, hogy vajon ezt most posztolhatjuk-e a közösségi hálón. Végül arra jutottunk, hogy miért is ne tehetnénk közzé? Úgy gondolom, mindez túl van gondolva. Nem azt mondom, hogy egyértelműen az a jó, amit mi csinálunk, de azt sem gondolom, hogy aki azt állítja, ez egyértelműen rossz, annak igaza lenne. Nem tudhatjuk. Egy kísérleti generációban élünk. Kicsit a mi feladatunk, hogy kikövezzük ezt az utat, és, hogy kitaláljuk, hogyan is lehet jól élni ebben a közösségi média bűvkörében mozgó világban, amiről szintén nem gondolom, hogy rossz lenne. Régen ugyanúgy megvoltak a maguk forrásai a pletykáknak, a híreknek, csak akkor a ház elé ültek ki a nénik, s arról beszélgettek, kinek a portája szebb. Amit a kirakatba kipakoltak, abból a legszebbet, a legjobbat akarták mutatni. Ugyanez történik ma a közösségi oldalakon. Szerintem ott van a probléma, ha ebbe valaki többet lát, mint ami… Ezzel egyszerűen csak meg kell tanulnunk együtt élni és tudnunk kell, hogyan működik. Szeretném, ha a gyerekeink is megtanulnák mindezt az értékén kezelni.

Azt gondolom, attól éreznék különlegesnek magukat, ha rejtegetnénk őket. Nekünk ezzel jár az életünk, ezt kell nekik megtanítani okosan kezelni.

Szlávik Cyntia