Szlávok mindig lesznek, türkök nem biztos
Az ember csak hátradől és néz, úgyse tud tenni semmit, rajta múlik, hogy kávét iszik tompulás ellen vagy sört tompítás végett. Tegnap háromnegyed órás késéssel kezdődött Orbán és Matovič közös sajtótájékoztatója, valaki udvariatlan volt, és eszébe sem jutott bocsánatot kérni. Megérte a várakozás? Nem tudom.
Kételkedni nem kételkedem Igor Matovič jó szándékában, de ahogy a dal mondja, a jó szándék egyszerűen nem elég, és ő is hogy járt az MKP-val.
Az érdekes az volt, hogy mire jut egy nem nehézsúlyú, rögtönzésekre hajlamos, reflexből a legkisebb ellenállás irányát választó újonc államférfi a térség legrutinosabb politikusával. Aki egyébként – a Hedvig-ügy és a NER-nek oly fontos kettős állampolgárság tilalma ellenére kiválóan megfért Robert Ficóval.
Papírforma szerint a két nacionalistának össze kellett volna ütköznie, ráadásul más európai pártcsaládban vannak, dehát egyesítette őket a korrupció integrálása az államszervezetbe, és egyformán szükségük volt szövetségesekre a nyugati impe... liberalizmusssal vívott harcban. Brüsszellel Fico óvatosabb volt, vagy jobban betartotta a szabályokat, de amikor veszélyhelyzetbe került, úgy tört ki rajta a sorosozás, mint egy viszkető bőrbetegség.
A mostani találkozót Matovič kezdeményezte, és a magyar miniszterelnök láthatóan nem tudta hová besorolni új vendégét, azaz nem volt számára világos, hogy mit érhet el a szlovák kollégánál. Egyáltalán, mivel érdemes próbálkoznia? Ezért hát a szorosabban vett politika helyett elméleti képzést tartott.
Néhány perccel azután, hogy Matovič kifejtette, miszerint a) Szlovákia egyetlen lakosát sem érheti diszkrimináció amiatt, hogy más az anyanyelve, b) milyen jó, hogy két szomszédos országban közeli rokonnyelvet beszélnek, Orbán a legújabb történelmi látomását adta elő.
„A magyaroknak van ez a nagyon fontos érzékenységük a nyelvük iránt” – mondotta veretes magyar stílusban, éspedig azért van ez az érzékenységük, mert: „Szlávok mindig lesznek, lehetetlen, hogy ne legyenek. Germánok is mindig lesznek, annyian vannak, angolszászok is, latinok is, arabok is, de hogy magyarok, amely nem indoeurópai nép, amelynek a nyelvét nem beszéli senki, akiknek kulturális rokonsága Közép-Ázsiában valahol.”
Értsd: azt közölte Matovičcsal, hogy egy szláv nép ide vagy oda – nem kockázat, szlovák, cseh, belarusz, mindegy, de az speciálisan magyar kiváltság, hogy mi eltűnhetünk, mert nincsenek rokonaink Európában (csak a burkus ügynökök állítják, hogy a két északi sikerország nyelve, a finn és azt észt rokon), aztán ha nem ápolhatjuk egyedi kultúránkat, kénytelenek leszünk germánul, szlávul vagy latinul beszélni.
Felötlik a kérdés, hogy akkor nemzeti klasszikusaink, például Arany János, aki a történelemben legjobban tudott magyarul, mit vártak többféle idegen nyelv elsajátításától. Továbblépve: ezek szerint mégsem az európai keresztény kultúrának vagyunk részei, sőt oszlopai. Akkor mi a fenét védünk annyira a föld alatt is áskálódó muszlim bevándorlóktól? Ők csak a közép-ázsiai kultúrkörbe akarnak visszatériteni bennünket.
Mert hát mi „egy hatalmas nagy sztyeppei nép utolsó maradványai vagyunk, akik bejelentkeztek a túlélésre”. És ha nem fogadják el jelentkezésünket az európai akárkicsodák, akkor nem élünk túl (ezt csak azért mondom ilyen csúnyán, mert nem értesültem arról, hogy az angol survivalt ilyen kontextusban életben maradásnak, fennmaradásnak mondják veszélyeztett magyar nyelvünkön), azaz nekünk kampó.
Érthető, hogy a vendéget meghökkentette ez a közlés, de udvarias és barátságos ember lévén megköszönte, hogy Orbán beavatta „a magyar lélek” eddig számára ismeretlen rejtelmébe. A magyar miniszterelnök pedig diplomatikus volt, mivelhogy a kulturális nemzet sorsa miatti szorongást inkább ezzel a sebtében rittyentett néplélektani elmélettel igazolta, mintsem hogy az évfordulón szóba hozza Trianont. Arról ugyanis Orbán szerint „lehetetlen, hogy ugyanazt gondoljuk”. (Én meg a közép-ázsiai rokonságról nem gondolom ugyanazt, inkább hozta volna szóba Trianont, ha már a vendég is gondolkozik róla, dehát nem vagyok szlovák politikus.)
Ennyit a történelmi megértésről. A vendég optimista ember, szerinte „Orbán is megértette”, hogy a kettős állampolgárság akkor indokolt, ha az adott személynek „tényleges kapcsolata” van a szóban forgó állammal, ez esetben Magyarországgal.
Ez az úgynevezett Nottebohm-elv: a tényleges kapcsolat „a hagyomány, a letelepedés, az érdekek, a családi szálak, a tevékenység, a közeljövőre vonatkozó tervek” egységét jelenti. Vagyis azt, hogy valaki ténylegesen az illető országban éljen. A kettős állampolgárság tilalmával szemben teljesen méltányos álláspont. A magyar „jobboldal” azonban ezt 2004 óta nem fogadja el vagy elkeni; helyette annak az elvnek a híve, hogy minden állam annak ad állampolgárságot, akinek akar. Emellett is szólnak jogászi és politikusi érvek, bár logikusan államközi ellentétekhez vezethet. Most vagy megváltozott Orbán álláspontja 2004-hez és a múlt héthez képest, vagy Matovič értette félre.
Túl a barátságos hangon volt még egy biztatónak látszó mozzanat. Matovičnak annyira megtetszettek a pozsonyi Magyar Intézet programjai (valamiért a mostani magyar nagykövet érdemének tekintette őket), hogy megígérte: „Budapest szívében”, méltó helyen szlovák kulturális központ létesül. Az, hogy már hosszú évtizedek óta van ilyen a Rákóczi út 15. szám alatt, a szlovák külügyminisztérium fenntartásában, parádés rendezvényekkel, aligha lehet akadály.
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.
