Szibéria ereje

Hogy miről állapodtak meg, arról nincsenek pontos értesüléseink, de annyi kiderült: Hszi nem kötelezte el Kínát Oroszország katonai szövetségeseként, e téren nem ígért az eddiginél hathatósabb támogatást. Eddig ez főként a katonailag is használható eszközök exportjában és némi elektronikus hírszerzési segítségben merült ki. A kínaiak következetesen cáfolják, hogy fegyverrel támogatnák az oroszokat, vagy szándékukban állna, és hát nem úgy működnek, mint közmondás szerint a TASZSZ, hogy a cáfolatból lehet megtudni az igazságot.

A másik irányban, mint Samuel Greene, a londoni King's College oroszpolitika-professzora tömören összefoglalta egy tweetben, Putyin jelzálogot jegyzett be Pekingnél a Kremlre. Míg Hszi kb. „nesze semmi”-t adott abból, amire az orosz diktátor ácsingózott, lényegében mindent megkapott, amit Putyintól elvárt cserébe.

A Szibéria ereje 2 nevű szénhidrogén-vezeték megvalósulása (ezen szállítanák a nyugat-szibériai gázt és nyersolajat az Altajon és Mongólián át Kínába) a ködös jövőbe tolódott, azaz a kínai eladások továbbra sem fogják pótolni az elveszített európai piacot. (Bár például a Kínába irányuló orosz kőolajeladások 10 százalékkal nőttek tavaly, az összmennyiség még így sem éri el a „békeidei” európai export 40 százalékát.)

Putyin viszont ígéretet tett arra, amit szilovik környezete mindig is ellenzett: hogy Kína „stratégiai szerepet kap” az orosz Észak és Távol-Kelet fejlesztésében. Vagyis gazdasági befolyása alá vonhatja az orosz államháztartási bevételek felét adó Szibériát, amit az is erősít, hogy a kínaiak az egész Föderációban afféle elővásárlási jogot kapnak a távozó nyugati vállalatok termelő vagyonára, ráadásul azt is megígérte Putyin, hogy dollár helyett jüant alkalmaz a nem nyugati országokkal való kereskedelemben. Hajbókolt Hszinek, az pedig vállon veregette.

Magyarán minden esély megvan rá, hogy az Oroszországi Föderáció ázsiai része egy hanyatló birodalom ellenőrzése alól mindinkább egy másik, emelkedő birodalom ellenőrzése alá kerüljön. Ezt az árat fizeti Putyin azért, hogy hatalmon maradjon, és ne Hágában végezze.

Ha az oroszok Ukrajna elleni háborúja nem volna iszonyatos és tragikus, akár nevetségesnek is lehetne mondani. Megtámadták a szomszédos szuverén államot egy hamis történelmi elbeszélésre hivatkozva – „az oroszok és az ukránok egy nép”, mint azt Putyin hosszas dolgozatban fejtette ki 2021 júliusában, csak a Nyugat megzavarta a magukat ukránnak gondolók fejét, ezt visszhangozza Orbán a „szláv belviszály” kamu tételével –, háborús és emberiességellenes bűntettek sokaságát követik el, de valójában nem azért, hogy nácitlanítsák a déli szomszédot, ami nem náci, hanem annak visszaállításáért, amit az Orosz Birodalomból még menthetőnek vélnek.

Ahhoz meg sincs erejük, és most a maradék is kicsúszik a kezükből.

Oroszország eddig az Ázsiában kitermelt energiahordozóknak köszönhette, hogy európai hatalomként viselkedhetett, rászoktatva árujára a fejlettebb gazdaságú nyugati országokat. Most ez megszűnt, ázsiai hatalommá azonban már nem válhat, részben mert agressziójával elidegenítette a közép-ázsiai országokat, részben mert Kína kiszorítja a gazdasági térből.

Egy olyan ország akarja átszabni a második világháború utáni világrendet, szuperhatalomnak képzelve magát, aminek a gazdasága egyhatoda, apadó lakossága tizede Kínáénak. Így aztán végképp lemondhat szuperhatalmi becsvágyáról, viszont segíti Kínát – Amerikával szemben. Putyin nem akarja megérteni, hogy Pekingnek esze ágában sincs győzelemre segíteni Oroszországot: az ő érdeke Oroszország meggyengülése és természetesen a saját haszna.

Nem véletlenül tartja Zelenszkij lehetséges tárgyalási alapnak a tizenkét pontos kínai békejavaslatot, még akkor is, ha az nem követeli a kivonulást a megszállt területekről. (A kínaiak nyilván Tajvan miatt kerülik a témát, de az sem biztos, hogy ha lehetőség adódna, fékeznék magukat orosz viszonylatban. Nem európai fejjel gondolkodnak.)

Hogyan kerültek a moszkvai központú állam birtokába a fennmaradását ma lehetővé tévő szibériai erőforrások? Szerencsével. Az Urálon túli területek meghódításához szükséges vállalkozókedv hiányzott a cárság brutális önkényuralmi rendszeréből. A kezdő lépésről, a Szibéria nevét adó, a térség délnyugati sarkában elterülő kánság elleni portyáról (1581-82) IV. Iván, a Rettegett még csak nem is tudott.

Az akciót nem valamelyik uralkodó vagy bojár kezdeményezte (a cár szintje alatti autonómia koncepciója ebben az államban amúgy ismeretlen volt), hanem egy közrendű, ám dúsgazdag kereskedőcsalád, az addigra elpusztított novgorodi fejedelemségből származó Sztroganovok. (A Nyugatra tájékozódó, népgyűlés által irányított, magas kulturális színvonalú, földmagántulajdonon és kereskedelmen alapuló Nagy Novgorod volt „az orosz földek összegyűjtésének” legfőbb áldozata.)

A vállalkozást sem a cár fegyveresei hajtották végre, hanem Jermak Tyimofejevics szabad kozákjainak csapata, ami szintén anomáliának tekinthető a szabadságot nem ismerő államban. Aztán átmeneti vereség jött, de a terjeszkedés már megállíthatatlanul folytatódott: az oroszok nem egészen hatvan év alatt valósággal végigrohantak a Csendes-óceánig. Nem volt benne semmi végzetszerűség, így alakult. Második lépésben, Jermak halála után (1585) a valahai Novgorod által preferált északi útonalat követték, és meghódították uráli nyelvrokonaink, a hanti, manysik és a nyenyecek ritkán lakott területeit, ahonnan négyszázharminc év múlva az olaj és a gáz nagyja s így az oroszországi GDP ötöde jön. Nem kellett hozzá nagy erő, még túl sok erőszak sem.

Ám a villámgyosan megszerzett és moszkvai birtokká nyilvánított több mint tízmillió négyzetkilométernyi terület egyben tartása még évszázadokkal később, sokkal fejlettebb technikai viszonyok között is nehéz és költséges logisztikai feladat volt az orosz államnak – miért ne gondolhatná az összességében sokkal gazdagabb és technikailag erősebb Kína, hogy, mondjuk úgy, közreműködhetne benne?

A történelem már csak ilyen. Az államoknak – az újabb korban: nemzeteknek – egyszer van szerencséjük, máskor nincs. És minden birodalomnak leáldozik egyszer a napja. Mostanában tisztázódik, hogy az orosz birodalomnak – bármilyen pusztítóak a végvonaglásai – nincs jövője. Valamikor majd a kínainak is vége lesz.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.