Szájer hanyatlása és bukása
Végül is csak a vak nem látja, az oly sokat emlegetett szitán át, hogy a szövetséges nyugat-európai (NATO-) titkosszolgálatok buktatták le Szájer Józsefet, mivel a szövetségeseink az ellenségeink, ez minden jó magyar embernek nyilvánvaló.
Pedig Szájer minden óvatossági előírást gondosan követett. Azért kéredzkedett be – állítólag meghívás nélkül – az elsőre fölismerhető fejével egy meleg szexpartira. Azért lépett be a myGayTrip utazási szakportálon ajánlott szórakozóhely ipari kamerával ellátott bejáratán. Azért csatlakozott a már csak járványügyi okból sem megtartható zajos magánbulihoz száz méterre a rendőrségtől. Aztán amikor megjelentek a zsaruk, azért mászott le minden feltűnés nélkül Brüsszel kellős közepén az utcai fronton az ereszcsatornán. Hát mi van ebben szokatlan? Logikusan egy titkosszolgálat kellett hozzá a maga rejtelmes operatív eszközeivel, hogy észrevegye.
A „Zs”-kategóriás amerikai sitcomba (mondjuk, Rendőrakadémia 17) illő menekülési kísérlet groteszkségét csak az az igyekezet közelítette meg, hogy a lelepleződést valami magyarellenes összeesküvéssel magyarázzák. Mivel hiteles tanúk szerint Szájer nem él droggal, valaki nyilván azért csempészte az ekit a csatornamászáshoz is magával vitt hátizsákjába, hogy lebuktassa. Szabad kérdeznem, mihez képest?
Perszehogy félnek a titkosszolgálatoktól.
Amikor Szájer nemcsak EP-mandátumáról mondott le – három nappal az eset után –, hanem a pártból is kilépett, aminek alapító tagja volt, az érzékelhetően feldúlt Orbán Viktor megemlékezett harmincéves munkájáról, amit „nem fogunk elfelejteni és megtagadni”. Hogy kit takar a többes szám első személy, arról alább még szó lesz.
Orbán harminc éve tisztában van Szájer szexuális irányultságával, amit a prosztó nyilvánosságnak most, a botrány után volt szabad megtudnia. Sőt, „mindenki” tudta – a szűk körön belül. Másnak hivatalosan nem volt szabad.
Így szegény apám is csak informálisan tudhatta 2000 táján, amikor nagyon kevés, bár minőségi politikai hírforrása volt. Akkor mondta, hogy Orbán „ezzel fogja” Szájert.
A dolognak – mármint nem közvetlenül annak, hogy meleg, hanem hogy „fogni” kell, különben nem lenne ilyen – az ezredfordulón információértéke volt. A Fidesz még nem úgy működött, mint egy – mondjuk finoman – gazdasági érdekszövetség politikai fedőszerve, sőt még előtte állt a 2003-as alapszabály-változtatásnak, amikor a párton belüli hatalmat saját kezében koncentrálta a pártelnök.
Kevesen emlékeznek rá és kevesen hiszik el, de akkor még voltak ott a döntésekbe beleszóló politikai egyéniségek, nemcsak alvállalkozók, cselédek és a bűnöktől egymásnak szorított veterán bajtársak.
Az akkori parlamenti frakcióvezető, Szájer József esetében különösen feltűnő volt az ellentét a saját színvonala és aközött, amit képviselnie kellett. Már 1990 elején azzal ajánlották közös ismerősök a magunkfajta lázadó újságírók figyelmébe, hogy „ez egy komoly ember”. Római jogot tanított az egyetemen, adott a polgári külsőségekre, a választáson legyőzte Pozsgayt, az MSZP akkori legnépszerűbb és alighanem legismertebb figuráját.
Amikor hatalmi funkciót kapott, kétségtelenül ő volt a legtájékozottabb, talán a leghiggadtabb a Fidesz-vezérkarban. Volt szeme a magyar politikai élet valóságához (ő volt az, aki észrevette, hogy a hódolattal övezett Alkotmánybíróság kimondatlanul felsőházi pozícióra tart igényt), és hibátlanul európai módra viselkedett.
Aztán engedelmesen asszisztált a magyar liberális képviseleti demokrácia lebontásának megkezdéséhez a médiafelügyelet kormánykézbe vételétől a papagájkommandó (emlékszik még valaki a terminusra? ma már csak olyan van) futtatásától a háromhetenkénti ülésig. A kontraszt valószínű magyarázata: fogva volt. Ahogy fogva volt akkor is, amikor az Európai Parlamentben képviselte az országot felkészülten és lankadatlan munkabírással.
Az ereszgate-ből az ellenzéki publikumban sokan azt szűrték le, hogy íme, a Fidesz képmutatásának egy látványos példája, és Szájer fő bűne az, hogy rejtőző meleg létére a melegek életét megnehezítő passzust szerkesztett bele az alkotmányba (különben gyerekekkel szemben is aljasság). Szerintem ennél többről van szó.
Semmi bizonyíték nincs rá, hogy a heteroszexuális házasság intézményének (és újabban gyermeknemzést szolgáló heteroszexuális párkapcsolatnak) az Alaptörvénybe emelése Szájer gondolata volna. Ő csak jogi formát adott annak, amire Orbánnak szüksége volt a politkai játszmáiban.
Az igazi hír az, hogy harminc év után mindenki ráláthatott a politikai gépezet egyik működési szabályára. Perszehogy félnek a titkosszolgálatoktól, ugyanis a hűség biztosítéka az egyközéppontú hálózaton belül a zsarolhatóság, kifelé pedig a szervezet – legalábbis ez a cél – légmentesen le van zárva.
Bűncselekmények, addikciók, a hivatalos ideológia számára nem kívánatos szexuális irányultság, kommunista állambiztonsági előélet, idegen hatalom javára végzett, az ország érdekeivel szemben álló tevékenység – kifelé ez mind nincs, elhallgatják, eltitkolják, letagadják, jogi eszközökkel elkenik; büntetik azt, aki tudni mer róla. Az eredeti délolasz bűnszövetkezetekben ezt hívják úgy: omertâ.
Befelé nem a cselekmény vagy a magatartás a fontos; a törvénysértést és az erkölcsi kihágást nem büntetik, hanem éppen hogy jutalmazzák, hiszen a rendes üzletmenethez tartozik, s aki vizet prédikál, nyugodtan ihat bort. Végighazudhatja az életét. A lényeg, hogy az elkövetőnek eszébe ne jusson megtörni a fegyelmet.
Aki ezt a viselkedést tanulta évtizedeken át, az nem tudja megoldani a helyzetet, amikor váratlanul, a hálózaton kívül azzal szembesül, hogy most először nincs védettsége, ha megsérti a jogszabályokat, vagy nem hazudhat tovább.
Az ócska vígjátéki jelenetet meg kell becsülnünk. Nagy ritkaság, hogy ilyen plasztikusan kiderül: mennyit érnek a hálózatba betagozódó emberek valójában, legyenek bár a nemzet európai képviselői.
Igaz, nemcsak nevetséges, de félelmetes is. Viszont legalább most pontosabban tudjuk mi, kívülállók, hogy mitől ajánlatos félnünk.
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.
