The Revenant: DiCaprio lóvá lett, Iñárritu lóvá tett

Kövezzen meg, aki gondolja, de A visszatérő nem egy jó film. Illetve filmként nem (elég) jó. Alejandro G. Iñárritu rendező és a főhőst alakító Leonardo DiCaprio inkább ott hagyott egy szeletet magából a kanadai (illetve argentin) vadonban, amely a brutális forgatás helyszínéül szolgált, míg Emanuel Lubezki operatőr és Ryuichi Sakamoto zeneszerző az, aki belénk égette azt, ami miatt a film emlékezetes marad.

De kezdjük az elején. Adott egy protagonistánk Hugh Glass (DiCaprio) személyében, aki a prémvadász csapattal kereket old az őslakosok elől, majd az erdőben elkóvályog, és a medvebocsok és anyjuk közé kerül. Azt a NatGeóról már megtudhattuk, hogy ez nem épp egy jó pozíció. Jön a maci és a bunyó, melyet Glass túlél, de csak jelentős ráfordításokkal. Ott marad például a maci mancsában a fél nyaka, háta, lába és még sorolhatnánk. Tom Hardynak jut az antagonista szerep, aki miatt végeredményben egyedül marad a vadonban a holtnak hitt és félig már elföldelt Glass – innen ered egyébként a cím is, amit magyarra nem sikerült úgy lefordítani, hogy az visszaadja a „revenant” kifejezés jelentését. Ez olyan személyt jelöl, aki tulajdonképpen a halálból tért vissza.

Ennyi volna a tömör spoilermentes felvezető, de tulajdonképpen a történet leírásának bővebb verzió sem tartalmazna sokkal többet. Ugyanis maga a történet az, ami leginkább szétesik, illetve a karaktereket nem sikerült úgy megragadni, hogy abból valamit következetesen fel lehessen építeni.

Lássuk, kikről van itt szó: a karaktereket illetően a motivációkat még éppen a rossz arc pénzvadász, Fitzgerald (Hardy) esetében sikerült a legjobban letisztítani. A töltelékként szolgáló ügyeletes lúzer, Bridger (Will Poulter) motivációi és súlya is a helyén van. A jobb sorsra érdemes Domhnall Gleeson azonban a Star Wars Hux generálisa után már a második agyonhájpolt darabban kapott egysíkú és semmirevaló szerepet Andrew Henry kapitánnyal (a független Frank és Ex Machina c. filmekben kiválóan találták meg azt, aki ő) – de az ilyen csapatvezetői karakterekhez még érezhetően nincs elég töke, pláne ha nem is írnak neki.

És akkor itt van az Oscarért szívatott Leonardo DiCaprio. Minden kétséget kizáróan generációjának legtehetségesebb színészéről van szó, akinek mindössze két nagy mellényúlása volt a karrierje során, és az a Titanic meg A vasálarcos (na jó, főleg az utóbbi). Nála az a módszer, hogy magáévá tegyen egy karaktert, és teljesen átlényegüljön, a szerep értelmezésétől kezdődően az arc és a tekintet legapróbb rezdüléseiig bezárólag magától értetődő. Már a Gilbert Grape-ért oda kellett volna ítélni neki az Oscart, meg még számos szerepéért, amiért nem is jelölték (pl. Egy kosaras naplója), de

hogy a szó szoros értelmében kivéreztesse az Akadémia a szoborért, arra egyetlen szó létezik: szadizmus.

A film egész marketingjét az autentikus helyszíneken, embertelen körülmények és irgalmatlan rendezői módszerek közt lezajlott forgatásra építették fel, és már jóval a bemutató előtt megtudhattuk, hogy például a vega Leónak nyers májat kellett ennie. Minden arról szólt, hogy ki milyen iszonyatos élményekkel hagyta maga mögött a forgatást, Iñárritu pedig rögeszmésen ragaszkodott ahhoz, hogy a jeleneteket a filmben látott sorrendben, illetve hogy kizárólag természetes fénynél vegyék fel (ez utóbbi egyébként kiváló ötlet, a mesterséges fénynél sokkal inkább berántja a nézőt a film terébe, amit a nyitó csatajelenetnél erőteljesen érzékeltet a szemünket kiégető napfény).

Na de valahol elveszítették a sztorit és elengedték a főhős kezét a vadonban.

Mintha a rendező maga se tudta volna, hogy egy bosszúwesternt kíván összekalapálni, vagy az ember és az anyatermészet izmozását.

Bele-belenyalogatunk a legyőzhetetlen túlélési ösztönbe, némi erőltetett konyhafilozófiába és spiritualitásba, megjelenik az őslakosok feletti hatalomgyakorlás és még a személyes bosszú is, de mintha az egész kicsúszna a rendező kezéből, aki nagyot akart ezzel markolni, de roppant keveset sikerült belőle megfognia.

A két és fél órás opust ettől függetlenül a látvány és hangulatfestő zene nagyrészt elviszi a hátán, és nem fullad unalomba. Emmanuel Lubezki operatőr a szintén Iñárrituval forgatott Birdman és az egy évvel korábbi Gravitáció után ismét a jelenethez illően gyönyörű vagy épp feszültségfokozó beállításokat választott, legyen szó csatajelenetről, üldözésről, vagy egy egyszerű momentum megragadásáról. A földről a fák teteje felé tekintő perspektívát leszámítva nincs olyan, amit aránytalanul gyakran vagy indokolatlanul használna, és nem egyszer sikerül begyújtania a feszültséget olyan látószöggel, amikor a fókuszként szolgáló közeli pont (pl. egy ló feje) mögött, a háttérben zajlik a cselekmény (ez már a Gravitációban is isteni volt).

Szóval leginkább Lubezki az, aki sorrendben a harmadik Oscar-szobrocskáját is megérdemelné. Ugyanakkor Leonardo DiCaprio is meg fogja kapni, de leginkább amiatt, mert az idei mezőnyben nincs nála erősebb férfi főszereplő.

Viszont az, hogy a történet hézagos, helyenként következetlen és erőltetett formulákat vet be egy-egy frappánsnak szánt momentumhoz való eljutás érdekében, valamint hogy egy-egy jelenet különállóan emlékezetesre sikerült, de az egészet mintha nem rendezték volna egy teljes egésszé, már a direktor számlájára írható.

Szóval (részemről) marad Iñárritu legjobb filmje a tavalyi Birdman, míg A visszatérő valahol az intenzív (Korcs szerelmek) és meditatív (Bábel) darabjai mögé feljöhet a negyedik helyre.

Szilvási Tibi