1
filmek_2021
Megosztás
2021-ben sem szabadultunk meg a koronavírus-járványtól, ami akárcsak egy évvel korábban, ezúttal is rányomta bélyegét a mindennapjainkra, így a filmes világra is. Bár ez utóbbi talán nem szenvedett akkora kárt, mint 2020-ban, így is jó darabig még csak a mozi felé sem tekinthettünk. Ezúttal is összeszedtük azt a tíz filmet, amelyről úgy gondoljuk, hogy valamilyen módon meghatározta a 2021-es évet.
Listánkon nem csupán olyan művek szerepelnek, amelyeket a legjobbnak véltünk, hanem olyanok is, amelyekkel kapcsolatban nagy reményeket tápláltunk, de végül csalódást okoztak. Íme:
1. Hang nélkül 2
Már az előzetesből látni lehetett, hogy a folytatás (mint a legtöbb film esetében) nagyobb, látványosabb lesz, ettől függetlenül a rendező, John Krasinski mindvégig tartani tudta magát a koncepcióhoz, amit a cím tükröz. A minimalistára vett dialógusok, a hangokkal való játszadozás továbbra is feszült pillanatokat hoznak, és az első rész után egyáltalán nem érezhető kifújt dolognak – mindig van valami új élethelyzet, amibe át lehet őket ültetni, legyen szó egy megzörrenő kerítésről, üvegcsörömpölésről vagy egy medvecsapdába lépett ember elfojtott jajveszékeléséről.
Kritikánk: Hang nélkül 2: Amikor megszólalni sem tudsz a félelemtől
2. Az Öngyilkos Osztag
A 2016-os változat legnagyobb hibája, hogy hiába volt a film címe Öngyilkos Osztag, ennek gondolata szinte sehogy sem jött át – magyarán mondva, a készítők féltek bárkit is feláldozni a csapatból. Ezzel szemben a James Gunn-féle Az Öngyilkos Osztagban már az első másodpercektől hullanak a karakterek. Persze azért sejteni lehet, hogy ki az, aki biztosan megéli a film végét, de bizony történnek olyan halálesetek is, amik meglepetést okoznak. Tehát ez mindenképp a pozitívumok mellett említendő, ugyanakkor lehet bennünk egy kis csalódottság, hogy a beharangozott feláldozhatók közül néhányuk játékát nem sokáig élvezhetjük, noha érdekes egyénnek ígérkeztek. A karakterek egyediek, változatosak, mindegyiküket van miért szeretni.
Szintén az előd egy hibája volt, hogy túlságosan komolyan vette magát. Esetünkben erről szó sincs: már az elejétől kezdve lerí, hogy egy óriási őrültséget látunk, a karakterek között zajló interakciók fenomenálisak – különösen Bloodsport és Békeharcos rivalizálása hoz vicces pillanatokat, na meg a cápaember Nanaue „cukiskodása”. Természetesen előjön azért egy-egy mélyebb pillanat, amikor betekintünk hőseink sanyarú múltjába, ezzel kialakítva a néző és karakter közti kapcsot, de szerencsére nem esnek túlzásokba.
Kritikánk: Az Öngyilkos Osztag: Ez az az őrültség, amire szükségünk volt
3. 007 Nincs idő meghalni
Lezárult a James Bond-franchise egy korszaka, hiszen Daniel Craig (most már tényleg) utoljára bújt őfelsége titkos ügynökének bőrébe. A barázdáltképű színész méltó búcsút kapott, amiben benne van minden, aminek lennie kell.
A Nincs idő meghalni nem csupán 163 perces játékidejével tűnik ki az eddigi James Bond-filmek közül (a főcím csak valahol a 25. perc környékén érkezik), hanem beállítottságával is, amely már az elejétől fogva sugallja, hogy ez bizony egy búcsúmozi. Tudjuk, hogy Daniel Craiget most látjuk utoljára James Bondként, történte most lezárul, Cary Joji Fukunaga ezért próbál egy kis tétet vinni a koncepcióba. A történetvezetés, valamint az ebből adódó konklúzió és személyes hangvétel hatására talán most érezhetjük magunkhoz legközelebb a főhőst, az emberi érzelmek feltörésével megérinti a nézőt, kívánjuk neki a megnyugvást. A zárás láttán pedig elmondhatjuk: igen, így kell elengedni egy karaktert, a drámai hatás garantált, szem nem marad szárazon.
Kritikánk: 007 Nincs idő meghalni: Könnyes búcsú őfelsége titkos ügynökétől
4. Dűne
Aki ismeri a regényt, tudja, hogy a Dűne egy komplex történetet mesél el, amin nem lehet csak úgy másfél óra alatt végigszaladni. A két és fél órás játékidő ellenére kifejezetten lassú tempóban haladunk végig a cselekményen, ami a módosítások ellenére hű maradt az eredeti anyaghoz. Az elnyújtott jelenetek, a hosszú beszélgetések, a világ részletes bemutatása mind megadja a film alaphangulatát. Aki otthon van a Dűne sztorijában, aki nem, hamar rájön, hogy hiába a tetemes játékidő, most bizony nem érünk a történet végére.
Denis Villeneuve tökéletesen jeleníti meg a Dűne határtalanságát, az eszközölt módosításokba, leegyszerűsítésekbe még a legelszántabb rajongók sem köthetnek bele. A film előszeretettel alkalmazza az elhallgatás technikáját, ami miatt a történet olykor kuszának, nehezen követhetőnek tűnhet, de ha kellően odafigyelünk, a Dűne-szüzek számára is könnyen fogyasztható. Azt viszont meg kell jegyezni, hogy a sci-fivel kacsingatók vélhetően nem ennek hatására kedvelik majd meg a zsánert. Bár akadnak izgalmas és akciódús pillanatok, inkább a politikai hierarchia és a főhős életcéljának a megtalálása kerül előtérbe.
Kritikánk: Dűne: Magába szippant a homokféreg
5. Mátrix: Feltámadások
Az új Mátrix-film megoszthatja a közönséget, hiszen alaposan megváltozott a szoftver, mondhatni leegyszerűsödött – már nincs szükség telefonra a kilépéshez, illetve egyetlen gombnyomással küzdhetünk le nagy távolságokat. Ez ugyebár betudható a technikai fejlődésnek, csakhogy a film ezen a téren kimondottan destruktív, ugyanis elvették azt, ami a címszó egyik fő lényegi mivoltát adta, és csak nagyon kevéske újat tud felmutatni, amivel a Mátrix nem csak egy szimpla díszlet lenne. Korábban mind a nézőknek, mind a szereplőknek alkalmazkodniuk kellett a szoftver szabályaihoz, ami remek feszültségnövelő tényezőként működött, volt tétje a látottaknak, a Feltámadásokból viszont mindez hiányzik.
Ezen a téren említhetjük az akciójeleneteket is, amelyek a Mátrix mind a három részének amolyan védjegyei voltak, és máig megmaradtak emlékeinkben, mint például a maratoni autópályás üldözés, vagy amikor Neo Smith ügynökök tömegével harcolt az esős lakótelepen. A Feltámadások viszont nagyon visszafogott ezen a téren: jóval kevesebb akcióban lehet részünk, amik néhány jelenetet leszámítva nem túl ötletesek, a korábbi filmeket idéző mozdulatokban pedig már nincs akkora átütőerő, nem szólnak akkorát.
Kritikánk: Mátrix: Feltámadások – A szoftver frissítésébe hiba csúszott
6. Pókember: Nincs hazaút
A film kétségkívül a széria legkomolyabb és legemberibb darabja, a drámai szál korábban még sosem volt ilyen erős, ezt többször is megízlelhetjük. De nem kell megijedni, a jól megszokott humor és az akció megfelelő mértékben kompenzál, az elszórt számtalan kikacsintás, illetve visszautalás az előző filmekre pedig igazi léleksimogatóként hat a rajongók számára.
Eddig a Marvelnél csak univerzumépítés zajlott, most viszont eljutottunk odáig, hogy már multiverzumról beszélhetünk. Remek ötlet volt összeboronálni a különböző Pókverzumokat, hiszen ezáltal az előző filmek sem veszítették el létjogosultságukat. A téma óriási potenciállal kecsegtet, ezt viszont nem sikerül maradéktalanul kiaknázni. Az univerzumok összeboronálása jók kis kavarodásokat, logikai csavarokat eredményezhetett volna, de a készítők inkább a biztosra mentek, nem kívánkoztak különösen nagyobb bonyodalmakba bocsátkozni.
Kritikánk: Pókember: Nincs hazaút – a Pókverzumok hálójában
7. Az Igazság Ligája
Pont került az utóbbi évek egyik legelhíresültebb filmes hercehurcájának a végére, amely során rendezők és filmstúdiók feszültek egymásnak, a kiábrándult nézők/rajongók pedig igazságot követelve tüntettek. Kérésük végül meghallgatásra került, így ha a mozikban nem is, de a tévében megnézhettük a Zack Snyder-féle Az Igazság Ligája című filmet.
A film az elejétől a végéig magán viseli Snyder tipikus kifinomult kézjegyeit. A borongós hangulatot csak elvétve töri meg oda illő humorral, és főként ez az, ami megkülönbözteti a Marvel-filmektől, amelyeknél ezt egyre gyakrabban hajlamosak túltolni. Nem maradnak el a grandiózus ütközetek, és bár nézőként szinte egy percig sem aggódunk a hősök sikeréért, az akciókban van kellő lendület és kreativitás. A vizualitásra egyetlen rossz szavunk sem lehet. A rendezőre jellemző lassítások, látványos eposzi jelenetek kiegészülve Junkie XL zenéjével tökéletes harmóniát alkotnak, és bizony nem egyszer libabőrt is fakasztanak (lásd az amazonok harcát Steppenwolffal). Főként a rosszfiú kinézete lett badass, a 2017-es változaton messze túltesz.
Bár sok dicsőséget sem a rendező, sem a stúdió nem szerzett magának eme négy év huzavonájának lezárásával, ha másra nem is, Snyder műve arra jó volt, hogy megnyugtassa a rajongók lelkét, akik így legalább eldönthetik, megérte-e érte annyit kardoskodni.
Kritikánk: Zack Snyder: Az Igazság Ligája – Egy négyéves huzavona nem túl dicső lezárása
8. Amerikába jöttem 2
John Landis 1988-as filmje ikonikus szerepet tölt be nemcsak a vígjátékok körében, hanem az egész filmes világban. Bájos történetével, elhíresült beköpéseivel („Jó reggelt szomszédaim!“) még ma is mosolyt csal az arcunkra. A rajongók már egy ideje követelték a folytatást, 33 év elteltével pedig kérésük meghallgatásra talált. De, hogy mennyire lehetünk elégedettek a végeredménnyel, az már más kérdés.
Akárcsak az első részben, ezúttal is egy „fish out of water“-sztorit kaptunk, csak éppen fordított helyzetben: Queens helyett most Zamunda a fő helyszín, ahol a kívülállóként becsöppenő Lavelle csak ámul és bámul az ottani kultúrát és szokásokat megismerve. Bár ez a felállás is szül komikus szituációkat, mégsem váltja ki a kellő hatást. Az Amerikába jöttem 2 ugyan igyekezett összehozni egy családi komédiát az első rész erényeivel, de a kellő humor és szellemesség hiányozott, így pedig csupán egy nem túl vicces vígjátékfolytatást kaptunk.
Kritikánk: Amerikába jöttem 2: Amikor már a nosztalgia sem segít
9. Mortal Kombat
Bár voltak lelkes próbálkozások, eddig nem sok maradandót alkottak a videójáték-adaptációk. A megváltást a Mortal Kombat reboottól vártuk, de sajnos be kell látnunk, hogy nagyobb volt a füstje, mint a lángja.
Pedig ezúttal valóban elhihettük, hogy a Mortal Kombat által egy tökös feldolgozást kapunk. Az előzetesek, a betekintések a kulisszák mögé, a színészek felcsigázó nyilatkozatai arra engedtek következtetni, hogy ez most más lesz, ez most tényleg odavág. Bár egy szóval sem lehet azt mondani a filmre, hogy egy erőtlen förmedvény lenne, de az a plusz, az a megmagyarázhatatlan valami a teljességhez ezúttal is elmaradt.
Kritikánk: Mortal Kombat: Brutalitás kipipálva, de azért van még mire rágyúrni
10. A nomádok földje
Kétségkívül A nomádok földje a 2021-es év legnagyobb nyertese, hiszen az Oscar-díjátadón a legjobb filmnek választották, a rendező Chloé Zhao a legjobb rendezőnek, Francis McDormand pedig a legjobb női főszereplőnek járó aranyszobrocskát is hazavihette. Emellett a film a 78. Golden Globe-díjátadón dráma kategóriában is nyert, és itt is Zhaot választották a legjobb rendezőnek. A nomádok földje az Amerika nyugati tájain vándorló emberek életét mutatja be a McDormand által alakított főhős szemszögéből, aki férje halála után úgy dönt, hogy beköltözik furgonjába és nekivág a nagy útnak.
További kritikáink 2021-ből:
Wonder Woman 1984: Nem teljesült a legnagyobb kívánságunk
Godzilla Kong ellen: Ha csak a zúzás számít
Halálos iramban 9: A csillagos égen túl már kifogyóban van az üzemanyag
A holnap háborúja: A 2021-es hányattatott sci-fi egy üde színfoltja
Fekete Özvegy: A Bosszúállók nélkül is van élet
Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája: Ezt még Jackie Chan is megirigyelné
Venom 2. – Vérontó: Hiányzik a vér a pucájából
Örökkévalók: Isteni színjáték szuperhős módra
(tt)