Nemini parcetur
A göttweigi apátságban, az idei Europaforumon – már az uniós választások után, de a tisztújítás előtt – kiváló, demokrata politikusok tartottak előadásokat és beszédeket. A néppárti Johanna Mikl-Leitner, volt osztrák belügyminiszter, Alsó-Ausztria mostani tartományfőnöke például kijelentette, hogy „nem hagyhatjuk a szélsőségesek és populisták kezére jutni Európát”. Ugyanő pár perccel később leszögezte, hogy támogatni, fejleszteni kell „az innovációt és technológiát”, hogy a világ nagy régiói közül Európa első lehessen e téren.
A két nap alatt aztán mások szájából is elhangzott az „innováció és technológia” szókapcsolat, rendre olyan szövegkörnyezetben, ahol eurómilliárdokról volt szó. Meg is nevezték azt az összeget, amit az EU a „Horizont Európa” program keretében 2021 és 2027 között erre a szférára fog költeni: kerekítve százmilliárdot.
Természetesen lehet véletlen egybeesés, hogy ugyanez a szókapcsolat szerepel annak az új minisztériumnak a nevében, amit közvetlenül a 2018-as választás után hoztak létre a 2010 óta szélsőségesen centralizált kormányzati szerkezetben. (A területet az abszurd nevezetű Emberi Erőforrások minisztériumáról választották le, amely mindazokat a területeket felügyeli, amelyek az államháztartás kiadási oldalával függenek össze az oktatástól a sportig, azaz rövid távon nem hozzák, hanem viszik a pénzt. Valami tehát megváltozott a kormányzat szemszögéből.)
Megjegyzendő továbbá: a kormány nem sok jelét adja, hogy különösebben érdekelné az Európai Unió mint egység versenyképessége – főleg nem az Egyesült Államokkal és Ázsiával, ezen belül a szuperhatalmi becsvágyú Kínával szemben.
Bár a magyar kormány szemrebbenés nélkül vezet be és hajtogat zsibbadásig jelszavakat, úgyhogy hiba lenne a fix politikai tartalmukat keresni, rég odavannak azok a napok, amikor Orbán Viktor az „erős Európa” jelszavával vágott neki az uniós elnökségnek – 2011 elején mondani kellett valamit, hát ezt találták ki neki, szereti az erőt önmagáért, meg alliterál is.
Pillanatnyilag Orbán erős nemzetállamokat szeretne – ahol a „nemzetállam” olyan nemzeti állam, amely fölött nem érvényesül az egységes Európa föderális kontrollja –, és Európa, akármit értsünk rajt, e világvízióban nem a versenyképességétől lesz erős, nem is föderális egységétől, hanem attól, hogy „megőrzi keresztény kultúráját, és megállítja a bevándorlást”.
Ebben a törekvésben pedig a Trump-féle USA és Kína nem versenytársak, hanem éppen hogy szövetségesei az iszlámmal való keveredést megakadályozni kívánó, Soros- és Brüsszel-ellenes „nemzetállamnak”. S ha meggondoljuk, az ilyen típusú európai erőhöz egy fillért sem kell tudományos kutatásra költeni.
Más kérdés, hogy ezt az impozáns összeget jó hatásfokkal lehet-e befektetni brüsszeli döntések eredményeként a jelenlegi uniós körülmények között. A piacpárti ortodoxia azt sugallná, hogy nem; de ez butaság, piaci gondolkodás karikatúrája. Nem üzleti érdekből született sem az atomfizika, sem az őssejtterápia, de még az internet sem – bár ma már mindegyiken órási üzletek alapulnak.
Ha a tudományból kivonjuk az öncélú megismerési tevékenységet (nevezzük alapkutatásnak vagy ahogy jólesik) vagy akár a tudósok önző érdekét, például az elismertetés, sőt dicsőség iránti vágyát, nagyon kevés marad, pontosabban semmi abból, amit a modern civilizációban tudománynak neveznek, s ami lehetővé teszi a modern civilizált életformát.
És az alapkutatások, a „vágóél” fejlesztések és általában a tudományos kutatás mint professzió fenntartásának nagyon is kedvez, ha egy félmilliárdos népesség bázisán, az erőforrások összpontosításával történik – a kutatás szabadságának tiszteletben tartásával, amit e félmilliárdos népesség merő érdeke diktál.
Értelmetlen azonban – és szerintem hosszú távon káros – az európai szintű összpontosítás és központosítás az olyan, mondjuk úgy, egyetemes áttörést nem hozó, hasznos, de részleges kutatásokban és fejlesztésekben, például egy fékrendszer hatásfokának öt százalékos javításában, amit a piacon belül, megtérülő vállalati beruházással meg lehet oldani.
Lehet, az Európai Bizottság és vidéke nem ismeri föl eleinte, hogy ez ellentétes az Unió érdekével és a saját szándékával, és a fölismerést a lobbizni tudó nagyvállalatok is nehezíthetik, hiszen nekik inkább érdekük ingyen kapni az európai adófizetők pénzét, mint kigazdálkodni vagy hitelbe fölvenni az összeget – de azt sem lehet középtávon megakadályozni, hogy ezzel tisztában legyen.
Namost Palkovics akadémikus, az új miniszter pontosan ebből az alkalmazott kutatásokban ragadó, részleges fejlesztésekben érdekelt világból jön, ezt húzná rá az egész magyar tudományra.
Vagy másképpen: a magyar kormánynak jó esetben közömbös az európai versenyképesség mint összeurópai cél, ha ugyan nem ellenérdekelt benne, s nincs ellenére a szándék. Akkor mire jó az egész „átszervezés”?
Nem vonzanak – más témában sem – azok a magyarázatok, hogy „ezeket csak a pénz érdekli”. Biztos vagyok benne, hogy mint minden politikai rendszerben, az ideológia, a szenvedély is fontos, e konkrét esetben például a Trianon-fókuszú etnonacionalizmus és az államista hatalomkultusz. Amellett nem hajtóerő, de meghatározó körülmény a kormányzás amatörizmusa: hogy elemien fontos szakterületekhez egyszerűen nem értenek.
Benne van a személyes sérelmek törlesztése vagy a közönséges féltékenység, a leghíresebb magyar tudós – az Akadémia elnöke – megalázásának vágya is. Benne van természetesen a kontroll megszállott késztetése, mindennemű autonómia utálata, meg az a szemlélet is, ami a reál tudományokat az ipar, a humán és társadalomtudományokat a kormánypropaganda szolgálóleányainak tekinti, másképp mi értelmük volna.
Viszonylag kevés szó esik arról, hogy az egyébként hamis palkovicsi magyarázathoz ragaszkodva – a kutatóhálózattal az lenne a baj, hogy nem elég „hatékony”, nem innovatív, nem termel elég szabadalmat – a humán és társadalomtudományi kutatásokra egyszerűen nincs szükség, mert hogy mit szabadalmaztasson egy irodalomtörténész?
Most azonban akkora pénzekről van szó, hogy a nyers üzleti motiváció természetesen erősebb lehet a többi feltételnél, oknál és indítéknál, ha nem zárja is ki őket. Nekem a Budapesti Korrupciókutató Központ értelmezése rokonszenves – részben éppen azért, mert
(1) csak „magyarázó modellnek” minősíti magát, nem „a” magyarázatnak; részben mert
(2) a modell nem egytényezős (a kormánynak, illetve a „közeli” üzleti köröknek szükségük van az intézetek kutatóira, de hátrány számukra, hogy az intézmények nem NER-kompatibilisek, ezen változtatni kell; és
(3) számol azzal, amit például Soros György fallibilitásnak, tévedhetőségnek nevez, és amit sem a kormány, sem az Orbán démoni tévedhetetlenségében hívő ellenzékiek nem hajlandók tudomásul venni: nevezetesen hogy ha van ilyen terv, akkor az nem feltétlenül válik be, mert a kormány számára elvben használható kutatók is nagy számban kilépnek a rendszerből (azzal csak mint lehetőséggel számolunk, hogy az Európai Bizottság a jövőben észlelni fogja, hová megy az európai adófizetők pénze).
Ha a modellt nézzük, lenyűgöző a gondolkodás egyszerűsége, mondhatni, sallangmentes arcátlansága. Európa versenyképes akar lenni. Az ő dolga. A lényeg, hogy lesz pénz innovációra és technológiára. Minket Európa versenyképessége nem érdekel (de ezt senki sem kérdezi), viszont a pénz igen (ezt se.). Ezért az a dolgunk, hogy előkészítsük az intézményrendszert a pénz becsatornázására. Ha kő kövön nem marad, akkor is; de valami úgyis marad, pont amennyi nekünk minimálisan kell.
Ránézésre: nem az történt, hogy kósza ötletből létrehoztak egy minisztériumot, aminek a szakértő feje, miután fölmérte a tudományos kutatás helyzetét, úgy értékelte, hogy az intézetek jobban fognak működni a kormány alá rendelve.
Hanem fordítva: a brüsszeli politika ismeretében, a kétharmad birtokában, immár magabiztosan, eleve azért hozták létre a minisztériumot – a felsőoktatás sorvasztásában már harci érdemeket szerzett Palkovics László vezetésével –, hogy részben foglyul ejtsék, részben megszüntessék, a kutatóhálózatot, és saját céljukra használják, nevezetesen maguk felé térítsék a százmilliárdból Magyarországnak jutó pénzt.
A minisztérium felállása után, 2018 júniusának második hetében ultimátumszerűen közölték Lovász László elnökkel, hogy „átszervezés” történt, az MTA költségvetési fejezet megszűnik, a továbbiakban a minisztérium intézkedik a kiadásokról – mérsékelten hozzáértő hivatalnokok szabják meg, hogy mit lehet kutatni.
Az tehát, ami múlt kedden történt – az Akadémiától törvénnyel elszakítják és a kormány ellenőrzése alá rendelik az intézeteit –, már tavaly júniusra eldőlt. Csodával határos, hogy egy évig sikerült késleltetni.
Nem tudom, hogy cél volt-e, vagy csak mellékhatás, de ezzel megszűnt a tudomány szabad művelése mint a fiatalok számára választható életpálya a lehetősége. (Az intézeti kutatók átlagéletkora negyvenegy év, ennyit a „komcsi kövületek” teóriájáról.) Az emberi elme úgy működik, hogy nem jön rá semmire, ha egy sportoktatóból vagy tanítóbácsiból lett minisztériumi segéderő mondja meg, hogy mire kell rájönnie.
Persze lehetséges egy olyan másodlagos mellékhatás is, hogy az emigráció feldúsul intelligens, kreatív és elkötelezetten liberális, viszonylag fiatal emberekkel, ami a történelmi tapasztalatok szerint nem baj. Bár Magyarországon vagyunk, a történelmi tapasztalatok néha nem válnak be.
A cím a Gaudeamus igitur egy sora (elhangzott a július 2-i tüntetésen): „senki sem kíméltetik meg”.
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.
