Négy gazdaság mínusz egy

Fotó: TASR/AP

Állításomat pontosítanom kell. A múltkor ellenőrzött állítás nem egyszerűen csak hazugság, vagy nem egyszerű hazugság, célja ugyanis nem az, hogy a valóságról tegyen egy kijelentést, hanem formálni akarta a kormánypártiak és ellenzékiek valóságról alkotott képét, tapasztalatom szerint kétoldalú sikerrel.

Azt akarta bevésni, hogy nemcsak Európa – konkrétan Németország – vezetői tehetetlenek a magyar antiliberális politikussal szemben (ebben van igazság), hanem Orbán annyira profi és eredményes politikus, hogy még a hasonlóképpen antiliberális, de kisebb képességű lengyelek is rászorulnak az ő és közvetlen stábja eszére (ebben nincs).

A mögöttes cél természetesen az, hogy erősítsék a hívekben a rajongó hitet, az ellenoldalban az áhítatos félelemet.

Más a helyzet azzal a cikkel, amit most, a múltkorival ellentétben, belinkelek. Nem közvetlen harci propaganda, és külső szerző írta. A címét láttuk, a teljes leadje pedig úgy szól, hogy „A járványhelyzet nehézségei ellenére aranykor küszöbén áll a magyar gazdaság, mivel az éves hazai GDP összegének csaknem a fele juthat uniós források formájában 2021-2027 között a versenyszférába!”

A szerző Essősy Zsombor, a MAPI-csoport nevű tanácsadó cég vezérigazgatója, mely cég „az uniós- és hazai forrásokra épülő fejlesztések piacvezető hazai szakértője”, azaz többek között arra szakosodott, hogyan lehet kellően nagy vállalkozásokba kormánypénzeket, egyéb hazai forrásokat és uniós támogatásokat becsatornázni.

A cikk megírásának és közlésének indítékairól nem filozofálok bővebben, legyen elég a kommunikációs hatás, a leszűrhető és cselekvést definiáló üzenet: Orbán Brüsszel elleni hadművelete nemcsak a maga és fogadott politikai családja szempontjából, hanem a magyar nemzetgazdaság szempontjából is példátlanul sikeres és erkölcsileg helyes volt. A liberális demokrácia és a szabad piacgazdaság elleni harc aranykort eredményez.

(Annyit azért megjegyeznék, hogy az aranykoroknak van egy sajátosságuk az idődimenzióban. Rendszerint nem most vannak, hanem vagy voltak, vagy lesznek. Az előbbi értelmezés kérdése, az utóbbi nem csekkolható.)

Az aranykor tehát azért fog bekövetkezni a szerző szerint, mert a következő hét évben – a helyreállítási alappal együtt – az előző ciklusban fölvett pénznek nagyjából másfélszerese, 50 milliárd euró, azaz pillanatnyi árfolyamon 18 000 milliárd forint zúdul be a magyar gazdaságba. „Ha a 2014-2020-as fejlesztési ciklus 12 ezer milliárd forintja Marshall-segéllyel ért fel, akkor ennek az összegnek a hozzávetőleg másfélszeresére már nehéz jelzőt találni.” Megjegyzem, voltak országok, amiken hosszú távon nem segített a Marshall-terv, vagy nem a Marshall-terv segített. Sok minden múlik a belső gazdasági viszonyokon is.

Rendben, aranykor, de kinek? Azoknak, akik a pályázati pénzeket elnyerik. A szerző a pályázati üzletágban érdekelt, a lelkesedése érthető, és nincs okom feltételezni, hogy nem spontán. De kik jutnak uniós és „kormány-” (adófizetői) pénzekhez Magyarországon? Akik a politikai hatalommal többé vagy kevésbé jóban vannak.

Ebből a szempontból a magyar gazdaság négy részre osztható, pontosabban négyféle gazdaság létezik Magyarországon, egymás mellett. Az első belül van azon a hatalmi piramison, aminek a csúcsán Orbán áll. Ez a részgazdaság egyre nagyobb, és innen kerül ki a tenderek jó részének legfőbb esélyese, főleg hogy a pályázatokat gyakran egy adott cégre szabva írják ki.

A második szegmens a Magyarországon működő multiké, például az autóiparban vagy a távközlésben. Főként ők hozzák be a világszabvány modern technológiát (bár ettől Magyarország még nem lesz az innováció hasító éke, ahhoz több tőke, több szellemi és gazdasági szabadság kellene), az ő termékeik adják az export gerincét. Jellemzően „stratégiai partnerségi megállapodások” kötik őket a kormányhoz, politikai szempontból semlegesek vagy együttműködőek. Termelésük szépen meglátszik a GDP-statisztikákban, de az államháztartási bevételekben is.

A harmadik típusú gazdaság résztvevői nem annyira a GDP termelőiként fontosak (bár sokuk munkája beleszámít a statisztikába), hanem inkább mint fogyasztók viszonyulnak hozzá. Azokról a milliókról van szó, akiknek jövedelme – vagy a nyugdíja, vagy a fizetése – teljes egészében az állam valamelyik szintjéről származik.

Adóikkal, az aktívak járulékaikkal is bőven és kötelezően hozzájárulnak az államháztartás bevételi oldalához, bár a kormány igyekszik gondoskodni arról, hogy ez lehetőleg ne legyen számukra látható. Legfontosabb gazdaságpolitikai szerepük azonban mint szavazóknak van: együttes számuk nagyobb, mint az utóbbi három választáson a Fidesz-KDNP szavazóinak száma. Minél többet meg kell nyerni tehát közülük.

A megnyerés egyaránt történhet mézesmadzaggal – több pénzzel –, valamint furkósbottal – egzisztenciális fenyegetéssel. Mindkét eszköz a kormány kezében van, az ellenzékében nincs. A kormányzás szűkebben vett művészete a mai politikai elit számára abban áll, hogy minél kisebb befektetéssel minél több szavazót vegyenek meg vagy tartsanak sakkban (esetleg a kettőt egyszerre), és minél kevesebbet idegenítsenek el.

Ebből a szempontból váratlan áldás az uniós helyreállítási alap. Ahogy a Portfolio külső cikkírója mondja, „az RRF teret ad az olyan életminőségjavító nagy projekteknek is, mint a szennyvízberuházások, környezetvédelmi fejlesztések, utak, iskolák, kórházak építése”. Nem kell a központi költségvetésből kikanyarítani rá a pénzt, és fizetni (esetleg túlárazva) a pályázatnyerteseket.

Különben is – folytatódik az örvendezés – „a kormányzati szándék az, hogy kifejezetten orrnehéz legyen a fejlesztési ciklus, a nagy mennyiségű pályázati pénz nem hét, hanem jóformán két év alatt ömlik a gazdaságba”. Értsd: a nagy mennyiségű pénz zsebre vágása mellett, ahogy az a tankönyvekben áll, tipikus választás előtti kiköltekezés is lesz, csak most uniós pénzből.

Mindebből mindössze azok maradnak ki, akik nem állami alkalmazottak, nem passzívak, nem multik és egyéb kivételezettek/lekötelezettek, nem garantált pályázatnyertesek, nem NER-arisztokraták és hűbéreseik. Hanem az eredeti értelemben vett, zsugorodó versenyszféra.

Kis- és középvállalkozók és alkalmazottaik, akik próbálnak a piacról megélni – nem is tehetnek mást –, abból a megnyomorított maradékból, ami a politikailag fontosak után marad. Fizetik az adókat, járulékokat, hogy legyen miből kedvezni a másik három csoportnak. Fizetik az egyéb kötelező költségeket a kamarai tagságtól az esetleg éppen a kiszorításukra emelt helyiségbérleti díjig. És ha túl tehetségesek, úgyhogy már feltűnnek a NER-közeli ragadozóknak, védekeznek ellenük, amíg tudnak.

Politikailag nem érdekesek, egyfelől mert a megvételük túl sokba kerülne, másfelől mert a politikusok túlnyomó többségének fogalma sincs arról, milyen egy liberális demokráciában működő ún. szabad piac. Ahol a vállalkozásokat a politikusok békén hagyják. Esetleg képviselik.

Jellegzetes módon még az ellenzék ködevő közös programjában is csak egy eldugott mondat szól róluk: „Az új munkahelyek teremtése, az ország fejlődése érdekében a kis- és középvállalkozásokat ugyanúgy stratégiai partnernek tekintjük, mint a gazdaság többi szereplőjét.” Ki mondta a fogalmazóknak, hogy a vállalkozásokat partnernek vagy bárminek kell tekinteni? „Ja, hogy Orbánnak is stratégiai partner az Audi, akkor azt biztos úgy szokták.”

Nem úgy fest, hogy nekik itt aranykoruk lesz.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.