Miért vannak megsértve?

Tusk ezt mondta:

„gyakran láttuk a történelemben, hogy politikusok a hatalmuk kiterjesztésére használják föl a törvényeket. Németországban ez ismerős lehet. Carl Schmitt biztosan nagyon büszke lenne Orbán Viktorra.”

A Spiegel szociáldemokrata irányzatú lap, Tusk pedig hazafias lengyel politikus, és tény, hogy sem német baloldaliak, sem a lengyelek nem szeretik Carl Schmittet, aki a nácizmus egyik legfőbb elméleti igazolója volt, párttag, és alkotmányjogászként a rendeleti kormányzást lehetővé tévő felhatalmazási törvény bajnoka. Ez azonban még nem indokolná, miért gurult dühbe (vagy tett úgy) a magyar kormányzat és propagandaserege, „nácizást”, sőt „sunyi nácizást” (Szijjártó Péter) emlegetvén.

Mielőtt erről mondanánk pár szót, emlékezzünk meg a folytatásról: a hüllőmédia egyik ága nem elégedett meg a „nácizás” elítélésével, hanem saját hite szerint leleplezte Donald Tuskot, pontosabban a nagyapját egy 2005-ös rágalom fölmelegítésével, miszerint Józef Tusk Wehrmacht-katona volt. Másik ága pedig még szörnyűbb dolgot állított az elhunytról: bemutatott egy 2014-ben nyilvánosságra került fotót, amin állítása szerint az egyenruhás nagyapa SS-tisztek társaságában ül egy autó volánjánál, azaz, szemben az unoka tagadásával, „valóban náci kollaboráns volt”.

A Wehrmacht-kártyát a 2005-ös elnökválasztási kampányban egy Jog és Igazságosság Párt egyik buzgonca, Jacek Kurski virította. Tusk akkori ellenfele, néhai Lech Kaczyński, akiből nem hiányzott sem a méltóság, sem a méltányosság, undorodott ettől az eszköztől, bocsánatot kért miatta, és Kurskit majdnem kizárták a pártból. (Aztán megúszta feddéssel, és jóval később tévéelnök lett.)

A fotóról pedig kiderült, hogy 1939-ben készült, tehát a danzigi (gdański) Józef Tusk, akit két év lágerfogság után 1942-ben soroztak be kényszerrel a német hadseregbe, nem is lehet rajta; de nincs is, mert a képen látható német tiszt hasonlít ugyan egy kicsit Donald Tuskra, de Józefre egyáltalán nem. Amennyire nyomon tudtam követni, a fake először egy Stalo-se.cz nevű oldalon bukkant fel, amit a csehek Kreml-barát (magyarul -bérenc) oldalként tartottak számon, gyanítható tehát, hogy az akció a Tusk-kormány meggyengítését célzó titkosszolgálati támadássorozat része volt.

Mindebből bárki láthatja, milyen erkölcsi és szellemi színvonalon dolgoznak az orbánista agiprop munkásai (a külminisztert is idesorolhatjuk, elvégre szóvivőként kezdte), de kanyarodjunk vissza oda, hogy nem kellett volna megsértődniük Carl Schmitt nevének elhangzása miatt (vagy úgy tenniük).

Schmitt ugyanis hivatalosan és pártállása szerint náci volt, de ennél jóval több: a 20. századi konzervatív – ezen belül joguralom-ellenes – politikai gondolkodás egyik meghatározó alakja, nem lehet kikerülni. Jogtudósi és filozófusi közvetítéssel azon kevesek egyike, akik elismerten nyomot hagytak Orbán politikai gondolkodásán. Nem most ismerik el, hanem legalább a 2000-es évek óta.

Amikor tehát a kormánypárti propagandisták nácizásnak és így sértésnek vélik Carl Schmitt fölemlegetését, akkor azt a munkát veszik semmibe, amit a magyarjobboldal (vö. magyarfoci) intellektuális szegmense, Paczolay Pétertől Lánczi Andrásig, arra fordított, hogy Carl Schmittet ne nácinak, hanem követendő gondolkodónak tüntesse föl (és alkalomadtán kövesse is).

Van még egy kocsmai stílusú, de hatásos mélyütés ebben az akcióban, amit az ellenzék helyében észrevennék, és levonnám a tanulságot.

A kormányoldalon úgy veszik sértésnek a Carl Schmitt-ezést, hogy közben Tuskot lenácizzák. Értelme: „ti láttok nácit minden bokorban, mi viszont minden saját bálványunkról be tudjuk bizonyítani, hogy tulajdonképpen nem az, mert – mi vagyunk az igazi antinácik”. És ez ellen az ellenzéknek nincs fegyvere, mert be van állva arra, hogy a politikai rossz minden megnyilvánulásának bírálatától rövid úton eljusson a nácizásig. Nem kéne. Ez nem Németország, 1933, hanem Magyarország, 2020. Nyitott szem, hideg fej.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.