Miért migrálnak a rohingyák?

Széky János | 2019. június 9. - 21:49 | Vélemény

A karmelita kolostorban Orbán Viktor vendége volt Aung Szan Szú Csi mianmari kormányfő. A szűkszavú MTI-közlemény szerint az „hangzott el” a megbeszélésen, hogy „Mianmar és Magyarország, valamint tágabb környezetük, Délkelet-Ázsia valamint Európa számára jelenleg az illegális migráció jelenti az egyik legnagyobb kihívást, és mindkét térségben felmerült az egyre növekvő muszlim népességgel való együttélés kérdése.”

Miért migrálnak a rohingyák?
Fotó: MTI

Nem tudni, ez a megfogalmazás melyikük szájából hangzott el – külön-külön számoltak be országuk és régiójuk legnagyobb kihívásairól, vagy Orbán kérdezett rá, „hogyan is áll önöknél az illegális migráció, növekszik-e a muszlim népesség, és hogyan tudnak együtt élni vele”, mire a Nobel-békedíjas vendég mondott valamit, amit a Miniszterelnöki Sajtóirodának így sikerült értelmeznie.

A mianmari kormányfő (pontos címe: államtanácsos” hivatalos honlapján egy árva szó sem esik illegális migrációról, fordítom a kormányfői tárgyalásról szóló mondatot: „megvitatták a kétoldalú viszonyok előmozdítását és az együttműködést, a kétoldalú kapcsolatokat kereskedelem, a beruházások és gazdaság területén, a mianmari kormányzat erőfeszítéseit Rakhine állam stabilitása és fejlődése érdekében, valamint a két ország nagykövetségeiknek megnyitását az egyes fővárosokban”.

Ha Aung Szan Szú Csi a Rakhine államra vonatkozó félmondatot az illegális migráció kihívására adott válaszként értette, akkor nagy baj van. Ha Orbán értette így a Bangladessel határos, dunántúlnyi tartományról mondottakat, akkor is baj van, de ezt a bajt már megszoktuk, észre sem vesszük.

Rakhine, régi nevén Arakan (szövetségi) államban élnek vagy éltek ugyanis az indoeurópai nyelvű, többségükben muszlim rohingyák, az ENSZ megállapítása szerint a világ egyik legsúlyosabban üldözött etnikai kisebbsége.

Saját emlékezetük szerint őslakosok, a mianmari hivatalos álláspont viszont az, hogy valójában egyszerűen bengáliak, és az újabb kori történelem során illegálisan vándoroltak be Indiából. Migránsok, jövevények. Ráadásul más vallásúak, muszlimok.

Nem vagyok a térség szakértője, azt látom, hogy mint minden multietnikus országban, főleg ott, ahol a nemzetté válás korai fejezeteit írják, a többség és a kisebbség is őriz magában sérelmeket, és a vélt sérelmeket nagyon nehéz elválasztani a valóságosaktól – főleg ott, ahol a többség is kisebbségi helyzetben van, mint Rakhine államban, ahol a névadó csoport is elnyomottnak érzi magát az ország bamar (burmai) többségéhez képest.

A mérleg pedig az, hogy az utóbbi évtizedekben a rohingyák voltak az üldözés áldozatai, sőt, az etnikai tisztogatásé, s nem fordítva; csak 2017-ben, tehát már Aung Szan Szú Csi kormányzása alatt hétszázezer rohingya menekült a mészárlások, a kínzások, a tömeges nemi erőszak elől Bangladesbe, csatlakozván a már ott meghúzódó félmillióhoz. Mianmarban talán négyszázezer rohingya maradt. Ennyit a növekvő muszlim népességről és az együttélésről. Rakhine állam „fejlesztése” nagyrészt a rohingya falvak felgyújtását, ledózerezését takarja, hogy a helyükbe a buddhista többségnek épüljenek lakóhelyek.

Meg kell mondanom, hogy a nagy világvallások közül kiváltképp közel áll hozzám a buddhizmus, személyes okból is, meg például azért, mert nem látja értelmét a térítésnek – valaki vagy elfogadja magától a tanítást, vagy nem. De itt, ebben a drámában a buddhizmus tölti be az erőszakos, hódító, dzsihádi vallás szerepét – azt, amitől a magyar kormány olyannyira félti Európát.

Ha a magyar miniszterelnök a mianmari muszlimokban ugyanazt a veszélyt látja, mint, mondjuk az afrikai bevándorlókban, azon az alapon, hogy közös az ellenség, akkor nem egyszerűen beszűkült a világképe, hanem hamis információk vezérlik a politikai cselekvését; és ez még a jobbik eset, de egyik változatnak sem szokott jó vége lenni.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.