A Mészáros és Mészáros istenére esküszünk

Én értem, hogy mindent valamilyen meggondolt céllal mond, nem érdekli a finnyás firkászok és nyápic ún. közéleti értelmiségiek véleménye, és szinte hallom a Művelt Ellenzéki Politizáló Közönség soraiból, hogy a cél a saját tábor összetartása, ez pedig tökéletesen sikerül.

De amikor például ilyeneket mond: „A nemzeti ünnepünk napján is szeretnék megemlékezni arról, hogy a magyar-török barátság milyen hosszú, mély gyökerekkel rendelkezik”, akkor nem számol-e a kockázattal, hogy még a saját táborlakók is óvodás koruktól arra vannak nevelve, hogy a török: történelmi ellenség?

Azaz nem számol-e a kognitív reccsenéssel, magyarán azzal, hogy a hívek fejében esetleg, talán-talán megfordulhat (ha nem is marad tartósan ott): nem beszél itt valami hülyeségeket? (Persze az, akinek rövid idő alatt sikerült őket oroszbarátra áthangolnia, okkal bízhat abban, hogy nem.)

Ardamica Zorán kimerítően írt a március 15-i, kiskőrösi szónoklat hasonló furcsaságairól, itt csak egy elemet szeretnék közelebbről szemügyre venni. A miniszterelnök elképzeli, miket mondana Petőfi Sándor ma.

„Látjuk, ahogy fellázad, amikor idegenek akarják megmondani a magyaroknak, hogyan éljenek. Látjuk, ahogy szembefordul a világ hatalmasaival, akik újra be akarják olvasztani a magyarokat egy európai szuperállamba. Látjuk, ahogy odakanyarítja a 12 pont elé, hogy legyen béke. S ha a szó nem segít, látjuk, ahogy elindul helyettünk, újra meghalni a magyar szabadságért.” És a végkicsengés: „Tartozunk neki. Ezért sohasem fogjuk megengedni, hogy a szabadság zászlaját kicsavarják a magyarok kezéből.”

Az a kérdés, hogy Petőfi mit szólna az „európai szuperállamhoz”, ami Orbán szerint közeli és valóságos veszély, körülbelül annyira releváns, mint hogy mit szólna ahhoz, ha Morzsa kutya szállna fel kotkodákolva még a ládára is. Annyit tudunk, hogy 1848-ban Európát birodalmak uralták, ezek egyike sem volt potenciális „európai szuperállam”, Petőfi eszménye viszont a „szent világszabadság” volt, ami egyfelől, az akkor fennálló állapotokkal szemben, a zsarnokság hiánya, másfelől, akárhogy nézzük, globális, nemzetek fölötti fogalom.

Mondhatnánk, hogy ennélfogva ellentétes Orbán szabadságeszményével, csakhogy nem lehet tudni, micsoda is Orbán szabadságeszménye. A tapasztalatokból kiindulva: biztosan nem a tekintélyelvű állammal szembeni egyéni és kollektív szabadság.

Sokáig azt hihettük (volna), hogy a nemzet szabadságát érti rajta, ez derülhetett ki például az október 23-i megszólalásaiból, melyek szerint a magyar nemzet a szovjet kommunizmus ellen lázadt fel. 1956 emlékezetéből 2016-ig sikerült kiküszöbölni a többpártrendszerű demokráciát és a szabadságjogokat mint célt, azaz a forradalmat, és az október-novemberi eseményeket a fegyveres szabadságharcra redukálni. Egy olyan mítoszra, hol 56 arról szól, hogy (főleg serdülőkorú) politikai ösztönlények harcolnak halált megvető bátorsággal egy idegen birodalom ellen, ami történetesen orosz („ruszkik, haza!”).

Amióta viszont Putyin lett Orbán nagy barátja és pártfogója, ez se megy. Mi marad? A semmi. Pontosabban a szárnyra kapó Morzsa kutyám esete: ha a pesti srácok és Petőfi Sándor ma élnének, biztosan az Európai Unió ellen fognának fegyvert. (De hát nem élnek ma.) Orbán itt azt az Európai Uniót nevezi ki birodalomnak, ami éppen a történelmi eredetű birodalmak ellenében jött létre.

Még egyszer: a „szabadság” itt már nem jelöl semmilyen, a valóságban létező, egyetemesen annak nevezett dolgot, ezen belül értéket, hanem egy olyan szó, amiről a Rogán Propaganda Művek azt gondolja, hogy mindenkiben pozitív képzettársításokat kelt (mindenkiben, beleértve a Művelt Ellenzéki Politizáló Közönséget, amely dőrén feltételezi, hogy amiként ő egyetemesnek hisz bizonyos értékeket, Orbán is ezekhez tartja magát). És amit jól el lehet sütni zagyva szónoklatokban március 15-én, ahogyan Petőfi nevét is.

Az uralmi elit azonban nem egyetemes értékeket követ, hanem a saját részérdekeit, csak hát azt mégse lehet mondani, hogy a brüsszelita idegenek, akik „meg akarják mondani, hogyan éljünk”, nem a magyar nemzet szabadságát sértik, hanem a tágabb család hatalmi és üzleti érdekeit, az olyan zártkörűen működő részvénytársaságokét, mint a Mészáros és Mészáros vagy a BDPST.

Hasonló átkeretezéssel van dolgunk, amikor Orbán buzgó famulusa, Gulyás Gergely miniszter azt nyilatkozza: Magyarország szabadabb a nyugat-európai országoknál, mert „ mindenki a saját meggyőződésének megfelelően írhat, és egy-egy vélemény miatt senkit nem lehet megbélyegezni”. Ezzel a tömör amerikanizmussal „woke”-nak nevezett szemlélet dominanciájára és harcos képviselőinek erőszakosságára utal, ami valóban ellenszenves jelenség, csakhogy

1) a torz beállítással ellentétben ez nem (a) liberalizmus, hanem posztmodern balosság,

2) egyáltalán nem jelenti, hogy más véleményt nem lehet leírni,

3) a „megbélyegzést” és a korlátozást nem az állam és az alkalmazásában állók végzik.

Míg ellenben a sajtószabadság egyetemesen nem azt jelenti, hogy valamilyen, mégoly ellenszenves vélemény nem válhat uralkodóvá, hanem a globális értékelésének összetett szempontrendszere van, tekintettel például a média függetlenségére (az államtól is) és átláthatóságára.

Magyarán attól, hogy mindenki leírhatja, ami eszébe jut, és ezért nem kerül börtönbe, még nincs médiaszabadság, ha az egyik – a politikai hatalom által diktált – vélemény állami támogatással, a nyugat-európai és magyar adófizetők, valamint az erre ösztönzött nagy magáncégek pénzével megtámogatva a népesség kilencven százalékához juthat el, a másik pedig – aminek a támogatásától a hatalom még a magáncégeknek is, mondjuk úgy, elveszi a kedvét – a népesség egy százalékához sem. De nem tartok kiselőadást a szabadságról azoknak, akiknek az az érdeke, hogy ne legyen szabadság.

Hol zsarnokság van, ott pofátlanság is van, de legalább ne legyünk szemek a láncban.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.