Még néhány ilyen győzelem, és eláshatjuk magunkat (ha eddig nem)

Széky János | 2022. június 3. - 21:47 | Vélemény

Miután az orosz szénhidrogén-import körüli vita új fejezete Magyarországnak, de még inkább a magyar kormánynak kedvező kompromisszummal zárult – a Putyin-rezsim jövőre lemondhat bevételeinek tetemes részéről, viszont Magyarország még egy ideig zavartalanul tovább kapja az orosz kőolajat a Barátság vezetéken –, Orbán Viktor bejelentette, hogy „megvédtük a rezsicsökkentést, megvédtük a magyar családokat”, győzelemmel zárult a „tavaszi rezsihadjárat”.

Még néhány ilyen győzelem, és eláshatjuk magunkat (ha eddig nem)
Fotó: TASR

Legyőztük a brüsszeli burkusokat, sorry.

Zdravsztvujtye, russzkije agresszori.

Aztán rögtön kiderült, hogy mégse. Még nem volt elég. A diadaljelentés órájában kiszivárgott: a magyar kormány megvétózza a szakciós csomag véglegesítést, ha Kirill moszkvai pátriárkát nem veszik le a szankciós listáról, azaz nem engedik beutazni az EU-ba, és zárolják a vagyonát.

Mivel az európai döntéshozók nem követik gondosan a magyar kormánysajtót, és a kormányzatot képviselő tárgyalók eladdig nem jelentettek be ilyen igényt, ez meglepetésként hatott. Az Európai Parlament legnagyobb frakciójának vezetője, Michael Gahler hangot is adott döbbenetének: Orbán „szégyellje magát”, és egyszer még kiderül, „mi az a kompromat, amivel az oroszok kézben tartják”.

Másnapra tisztázódott: Kirill nevét magyar nyomásra – más természetesen nem állt ki mellette – levették a listáról. Újabb ok a győzelmi jelentésre.

Ahogy Szijjártó külminiszter magyarázta: „Ez számunkra elvi kérdés volt, hiszen – a nemzeti érdekhez hasonlóan – a vallásszabadság érvényesüléséhez is ragaszkodunk.”

Az alkalmazottak, hívek és rajongók örültek, nincs ebben semmi különös. Amin érdemes elgondolkodni, az a Művelt Ellenzéki Politizáló Közönség (MEPK), illetve a maradék független média reakciója.

Ez szintén eléggé kiszámítható volt: szemére vetették Orbánnak, hogy helytelen volt megvédeni a nagyszakállú moszkovitát; a magyar fél nyilván nem vette tudomásul, vagy nem tud róla, hogy Kirill (anyakönyvi nevén Vlagyimir Gungyajev, rendfokozata ismeretlen) egy állambiztonsági múltú (jelenű?), szabványosan korrupt, milliárdos oligarcha, maffia-csoportfőnök, ezenkívül háborús uszító. Ellentmondás van a vallásszabadság számonkérése és a kormányzat valláspolitikája, kivált a Magyar Evangéliumi Testvérközösség elnyomása között. Biztosan erről sem tud a Hatalom, figyelmeztetni kell rá.

De főleg: feltételezték, hogy Orbán ezzel a becstelenséggel el akart érni valamit, és el is érte. Azaz a becstelenségével együtt sikeresebb, mint „mi, a jók”. Szörnyű ez a világ.

Orbánék azonban azt aligha érték el, ami Szijjártó szavaiból következik. Azt, hogy a többi huszonhat tagállam döntéshozói ráébredjenek: Kirill kitiltásával és vagyonának befagyasztásával nem egy korrupt csekista gazembert akartak büntetni, hanem az Európai Unió Alapjogi Chartájának 10. cikkében foglalt vallásszabadság elvét akarták tudatosan megsérteni. Ez már ránézésre is hülyeség.

Aannyi történt: Brüsszelben inkább ráhagyták a fekete bárány magyarokra az átlátszó zsarolást – ezen ne múljék –, mert fontosabb volt, hogy a többi tagország, beleértve a vonakodó németeket és franciákat, végre legalább átmenetileg hatásos gazdasági szankciókat vezessen be Oroszország és uralmi elitje ellen. „Olaj vagy Kirill? Egyszerű a döntés” – ahogy egy meg nem nevezett diplomata mondta a londoni The Timesnak. Úgyse nagyon akarja senki vendégül látni Kirillt a saját uniós fővárosában (Ferenc pápa meg a hírek szerint Kazahsztánban találkozik vele személyesen, szeptemberben). A szankciós csomag érvénybe lépése, úgy látszik, megérte azt a kollaterális veszteséget, hogy az uniós vezetők egy mérsékelt téttel járó, mellékes kérdésben engedtek – Moszkvának.

Itt ugyanis nem Orbán ért el valamit. A presztízsnyereség Putyiné. Megmutatta a Nyugatnak, hogy még most is képes elérni, amit akar, le tudja vetetni a büntetőlistáról az egyik bizalmi gazemberét.

Orbán itten eszköz volt, aki nem a saját érdekét érvényesítette, főleg nem Magyarországét. Le kellene szokni arról az automatikus feltevésről, hogy cselekedeteit a köz – magasztosabb szóval a nemzet – érdeke vezényli. Amit a magyar köznek, a nemzetnek ebben a játszmában jutott, az a további elszigetelődés, a fokozódó megvetés, a jövőbeli esélyek további romlása. És nyugodtan fel lehet hagyni azzal az értelmezéssel, hogy Magyarország kormányfőjének valami okból különösen fontos Gungyajev jóléte. Nem az ő játszmája ez.

A miniszterelnöki tisztséget viselő személy számára a nettó eredmény az, hogy még kevésbé tud szabadulni attól a minősítő feltételezéstől, miszerint Putyin szolgája az Európai Unió ellenében, aki a nemzet érdekével szemben utasításokat teljesít. Ha nem teljesíti, büntetik, ha igen, akkor nyilván jutalmazzák. Már ha van, aki ezt meri feltételezni. Mondom, a saját oldalától nem várható el – a másik oldal pedig, bármennyire szereti utálni, még mindig riadozik attól, hogy igazán rosszat feltételezzen róla.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.