Meg - Az őscápa: Nagyot harapott a fenevad, de Statham ellen esélye sem volt

Steven Spielberg 1975-ös A cápa című filmje óta számos filmstúdió próbálta meglovagolni a tengeri ragadozó témáját, de a Háborgó mélység szuperintelligens cápáiról, a full kretént toló Sharknado filmekről, valamint a számtalan zs-kategóriás produkcióról kár is szót ejteni. Lássuk, miben más, illetve nem más Jon Turteltaub filmje! Figyelem, spoilerveszély!

Az alapötlet kifejezetten ötletesnek mondható: a Marianna-árok rejtett mélységéből előbukkan egy évezredek óta kihaltnak hitt őscápa, amely aztán elkezdi tizedelni előbb a közelben lévő kutatócsoport tagjait, majd az ártatlan strandolók felé veszi az irányt. Nincs mit tenni: Jason Stathamnek és csapatának meg kell állítania a vérengző fenevadat.

Az előzetesek láttán nem vártunk sok jót a filmtől: kliséáradatra és gagyi történetmenetre számítottunk, amelyet többé-kevésbé meg is kaptunk. Az eleje abszolút ígéretesen indult: a kutatóállomás, a kihaltnak hitt őscápa felbukkanása a kreativitás jeleit mutatta, a folytatás azonban úgy hatott, mintha az egyes jeleneteket már láttuk volna.

A Meg nem bővelkedik túl sok fordulattal, nagyjából kiszámítható volt a cselekmény kimenetele is, a borzongásra szánt jelenetek is elveszítették kívánt hatásukat, ugyanis már előre tudtuk, hogy itt és itt meg kellene ijednünk, így tudat alatt fel tudtunk készülni a bekövetkező látványra.

Az egyes karakterek fájdalmasan klisészagúak, jellemükből pedig áradnak a sztereotípiák: a tökös főhős mellett van egy vagány technikus, egy állandóan sopánkodó fekete figura, egy milliárdos, akit ezúttal is önös szándékok vezérelnek (szerencsére hanyagolták a „legyen bármekkora veszély, nem zárjuk be főszezonban a strandot“ klisét), és így tovább.

A film egyik problémája, hogy maga sem tudja eldönteni, milyen stílusban adja magát elő. A Meg egyszerre laza és komoly, poénos és akciódús, de azért a drámai elemek is fel-felbukkannak. Az állandó stílusingadozás miatt nehéz hová tenni a filmet, de ezt akár tekinthetjük pozitívumként is: mindenből kaptunk egy kicsit. Vérből és csámcsogásból így sem volt hiány, viszont kíváncsi lettem volna, hogy mi sül ki abból, ha a készítők egy halálosan komoly, durva jeleneteket nem nélkülöző arculat felé veszik az irányt.

Mindezek ellenére, ha nem vesszük túl komolyan a filmet, egészen jól szórakozhatunk rajta. Az egyes akciójelenetek rendkívül izgalmasak és feszültségkeltőek, a strandolós jelenet láttán pedig önkéntelenül is eszünkbe jut a nyári balatoni fürdőzés. A számítógépes technikának köszönhetően a látványvilágra sem lehet panasz: a víz alatti jelenetek, az óriáscápa, valamint a hozzá fűződő szituációk mind aprólékosan kidolgozottak voltak – a 3D-nek köszönhetően pedig ez mind remekül is működött. Emellett szintén nagy köszönet jár azért is, hogy ezúttal nem egy szuperokos, stratégiai érzékkel megáldott szörny kergette az embereket, hanem egy valóságosnak tűnő lény, amely odakapott, ha úgy tartotta kedve.

A klisés karakterek tényét igyekeztek azzal egyensúlyozni, hogy megszemélyesítéseikre nevesebb színészgárdát toboroztak. Jason Statham tökéletesre gyúrt felsőteste és karizmája mellett olyan színészek kaptak szerepet, mint Ruby Rose (John Wick 2, xXx: Újra akcióban, illetve ő az új Batwoman is), Li Bingbing (Transformers: A kihalás kora, Kaptár: Megtorlás), Cliff Curtis (Az igazság nevében, Colombiana, Die Hard 4.0), de említhetnénk még Jessica McNameet és Rainn Wilsont is.

Túl sokáig talán nem fogják emlegetni a Meget, de a nyári hőségben azért megéri beülni rá a moziba. Lényegében sok újat nem mutatott, viszont a nagyobb büdzsének és neves színészgárdának köszönhetően el tud különülni az elődöktől.

tt/para