A terrorista és az ő érzékenysége

Legfontosabb félmondata: „egy atomhatalom ellen nem lehet »megnyerni« a háborút a szó hagyományos értelmében”. Az eszkaláció nukleáris konfliktushoz vezethet. A legjobb kimenetel az lenne, ha Ukrajna nem veszítené el a háborút; egy olyan kompromisszum Oroszországgal, amelyben egyik fél sem szégyenül meg.

Hogy ez mennyire megvalósítható, az más kérdés, de itt a tekintélyes öreg gondolkodó lényegében Olaf Scholz február 27-i politikai nyilatkozatát támasztotta alá elméletileg. A német kancellár akkor, három nappal az invázió kezdete után, elítélte az agressziót (a magyar miniszterelnök hetekig nem tudott e tárgyban egyetlen félreérthetetlen mondatot sem kicsikarni magából), és megállapította, hogy Putyin részéről nincs készség a dialógusra, de így fogalmazott:

„Még ebben az extrém helyzetben is az a diplomácia feladata, hogy nyitva tartsa a kommunikációs csatornákat. Szerintem minden egyéb felelőtlenség. Hölgyeim és uraim, tudjuk, hogy mi mellett kell kiállnunk, tekintettel a saját történelmünkre is. Az európai béke mellett kell kiállnunk.”

Erre rímelt az, amit Macron francia elnök június elején mondott: „nem szabad megalázni Oroszországot”, hogy amikor a harcok véget érnek, lehessen diplomáciai kiutat találni. De hogyan lehetne az európai béke érdekében dialógust folytatni egy olyan vezérrel, aki nem akar európai békét, hanem ellenkezőleg, Európa vesztét akarja? Nyugat-európai polgárok részéről érthető, de naiv a feltételezés, hogy Putyin nem akarhatja milliók halálát és szenvedését csak azért, mert az erkölcsileg, általános szinten, rossz. Aki ezt hiszi, nem ismeri (legalább) a XX. századi orosz történelmet.

Más cikkre tartozna annak elemzése, hogy mit ért el pontosan ennek a két vezetőnek a hivatali elődje, Merkel és Hollande, amikor „a diplomácia eszközeit” használta Putyinnal és zsoldosvezéreivel szembesülve Minszkben, a 2015. február 11-ről 12-re virradó éjszakán, a debalcevei csata legvéresebb napjaiban. A lényeg az, hogy a megállapodást a Ukrajna nem tudta volna betartani, a kompromisszummal Porosenko ukrán elnök nem tudta „megőrizni arcát”, ahogy Habermas mondaná, s az egyetlen haszon a megtámadott ország számára az volt, hogy időt nyert – mint láttuk, hét évre.

A német filozófus cikkére egy hasonlóan világraszóló tekintély, Timothy Snyder amerikai történész válaszolt a Frankfurter Allgemeine Zeitungban, a térség – a hajdani német és a ma is aktív orosz birodalom közötti véres övezet – legelismertebb, igaz, sokat bírált szakértője.

Snyder mindig is – már jóval a háború előtt – egyértelműen ukránpárti volt, és most Habermas „történelmi tévedéseiről” ír, szemére veti, hogy szóba sem hozza a második világháborút és a német felelősséget, az írásában mintha észre sem venné a párhuzamokat Putyin és Hitler között – egyik sem ismeri el az ukrán nemzet és állam létét, mindkettő propagandája a népirtás nyelvét használja, az orosz katonák ezzel a nyelvvel igazolják a gyilkosságokat és a nemi erőszakot.

Az, hogy ha Putyin sarokba szorítják, megalázzák a saját háborújában, atomháborúhoz vezet: orosz propaganda, ezt ismétli meg és támogatja Habermas – írja Snyder. A kievi csatában Putyint legyőzték és megalázták – de a háború ettől nem eszkalálódott. Putyin nem így uralkodik. Nincs szüksége győzelemre vagy döntő ellencsapásra, hogy megőrizze presztízsét. Hanem egyszerűen átkeretezte a háború történetét; a saját hazai közönsége számára átformálta a virtuális valóságot, amit az ellenőrzése alatt álló média hoz folyamatosan létre.

Habermas a hidegháború nyugatnémet gondolkodásmódját viszi tovább – azt az Ostpolitikot, ami simán átfejlődött az imperialista orosz oligarchiával folytatott üzletelésbe, ami megkönnyítette Putyinnak, hogy háborút indítson, és garantálta e háború finanszírozását. Ez már a XXI. századi Németország felelőssége.

Aznap, amikor Snyder válasza megjelent, orosz rakétatalálat érte az ukrajnai Kremencsuk város bevásárlóközpontját. Mariupol, Bucs, Kramatorszk után nem volt újdonság, hogy az oroszok ebben a háborúban nem kímélik a civilek életét, épségét; nem törődnek sem joggal, sem emberiességgel, céljuk a megfélemlítés, rablás és pusztítás. Saját bevallásuk szerint is több mint háromszázezer gyereket raboltak egy másik országból. (Nem adok hivatalos orosz linket; van). Ez egy államként működő terrorszervezet.

Rácz András szerint lehetséges, hogy valóban nem a bevásárlóközpontot akarták eltalálni, hanem a szomszédos üzemet célozták a hatvanas évekből maradt, „borzasztóan pontatlan” rakétákkal. Az Oroszországi Föderáció hadserege gyengül, kifogyóban van a modern fegyverekből. De éppen ez igazolja, hogy Ukrajnának fegyvereket kell adni az ellensége járulékos veszteségeivel még kevésbé törődő latorállammal szemben.

Ha pedig így van, az megerősíti: nem az a kérdés, hogy erkölcsileg helyes-e dialógusra törekedni Putyin államával, hanem hogy érdemes-e. Terroristákkal ugyanis nem szoktak kompromisszumot kötni. Két esetet kivéve: ha túszokat kell kiszabadítani, vagy ha tömeggyilkossággal fenyegetnek, bár akkor is inkább célravezető a kommandóakció.

Amikor mi vagyunk a túszok, vagy ha már elkövették a tömeggyilkosságokat, egyszerűen nincs értelme tárgyalni, tekintettel lenni az "érzékenységükre". Ha Putyin a második világháborút akarja újrajátszani (a szerepjátszás értelmében), akkor nem felejtheti el, hogy az sem kompromisszummal zárult, csak most ő a Hitler.

Ha azonban orosz oldalon megmaradtak a józan ész nyomai, akkor megvalósítható rövid (vagy közép?) -távú cél mégiscsak valamiféle tűzszünet, minél közelebb a február 23-i állapothoz, hogy a terrorszervezet, akármi a propagandája, ne fenyegesse tovább Ukrajna és az ukránok létét. Senki sem jósolhatja meg, mennyire képes megállni. De még a tűzszünethez is az kell, hogy Oroszország katonailag minél gyengébb, Ukrajna minél erősebb legyen, ehhez pedig hathatós fegyverszállítások szükségesek, ellentében azzal, ami a hidegháború biztonságába visszavágyó csúcsértelmiségiek és politikusok mondanak.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.