Egy csallóközi lány a világot jelentő deszkákon

Hogyan jutottál a világot jelentő deszkákra? Mi volt az első meghatározó pont az életedben, amikor eldöntötted, hogy színésznő szeretnél lenni?

– Dunaszerdahelyen születtem, és ide is jártam általános iskolába. Mellette a művészeti iskolát is látogattam több művészeti ágba is belekóstolva egy picit. Pontosabban, furulyára, néptáncra, illetve egy időben még dráma szakra is jártam. Később a Duna utcai Gimnáziumban érettségiztem, Pozsonyban. Igazából ezekben az években találkoztam először a színjátszással. Ott került kezembe egy szórólap, hogy létezik egy tábor, mégpedig az összpróbatábor, ami egyébként akkor indult először. Ez volt az első olyan meghatározó élményem, ami a színház felé terelt. Tehetséges művészekkel találkoztam, akik egyhangúan bíztattak, hogy kezdjem el ezt a pályát. Volt olyan feladat is , hogy két és fél hét alatt kellett darabot a színpadra varázsolni, ami a Brecht Szecsuáni jólélek című műve volt. A gimnáziumi éveim minden egyes nyári szünetében ellátogattam aztán ebbe a táborba, ami sokat hozzátett a gondolkodásomhoz és az életemhez.

Pontosan, melyik színházi stúdiónál/társulatnál dolgozol?

– Szabadúszó vagyok, illetve a Bánfalvy Ágnes Stúdió darabjaiban játszom jelenleg. Náluk is kezdtem a pályát. Sok lehetőséget biztosítottak, hogy a színpadon legyek, és ezt teszik a mai napig. A tanáraim közül sokakkal állhattam már egy színpadon, ami nagyon megtisztelő.

Mi volt az első szereped?

– 2008 őszén kaptam meg az első szerepemet. A Micimackóban játszottam Zsebibaba szerepét. Ez egy jó lehetőség volt, hogy élesben is kipróbáljam magam, illettve bizonyos emberek ez által el tudták dönteni, akik kompetensek ebben, hogy érdemes e velem együtt dolgozni. Adott esetben ez az ember Horváth Csaba producer volt. Aztán nem sokkal később, 2009 nyarán egy újabb felkérést kaptam tőle. Noel Coward Vidám kísértet darabjába kellett „beugranom”, ami az előző feladatomtól is nagyobbnak bizonyult. Ebből egy nagyon szórakoztató vígjáték kerekedett, amellyel szinte egész Magyarországot beutaztuk vele.

Melyik darabot tartod mérföldkőnek eddigi pályádon?

– Az összes darabot, amiben játszottam, mérföldkőnek tartom, mindegyiket másért. 2009 őszén meghirdettek egy válogatást Beaumarchais Figaro házassága című darab egyik főszerepére, Susannára. Az összes szerepre felkértek valakit, ezt az egy szerepet hagyták „nyitva”. Nagy örömmel mentem el a válogatásra, és pár napon belül hívtak, hogy sikerült elnyernem szerepet. Ez volt a harmadik szerepem Magyarországon, ami komoly mérföldkő volt az életemben. Igyekeztem sok munkával és alázattal meghálálni mindezt, s kiaknázni a lehetőségeimet. Gyönyörű időszakként gondolok vissza, hogy ide kerültem, és olyan érzés, mintha egy szörfdeszkára ráfeküdne az ember, jönnének a hullámok, és csak sodródna az árral, a történésekkel együtt. Mindemellett mindebben kőkemény munka van. 2010-ben volt a darab bemutatója, és megtörtént egy következő csoda. Elmondhatatlanul jó érzés volt ilyen tapasztalt kollégákkal játszani, mint Rékasi Károly, Harmath Imre, Bánfalvy Ágnes, Dóczy Péter, Incze József. Különben több mint 80 előadást játszottunk belőle.

Mit gondolsz, a családod támogatása nélkül is itt lehetnél, ahol jelenleg vagy?

– Szüleim támogatása mindennél többet jelent. Biztos vagyok benne, hogy nélkülük nem tudtam volna ezeket a lépéseket megtenni. Az a tartás, az erkölcsi muníció, ami tőlük származik, elég erősen meghatároz engem a hétköznapokban is. Nagy biztonságot jelentenek számomra a szeretteim. Az évek során mindig figyelmeztettek, hogy két lábbal álljak a földön, tudjak örülni a sikereimnek. Jó érzés, azt tudni, hogy büszkék rám. Édesapám készített egy plakátot, amin Magyarország térképe van, és kijelölte rajta az összes előadásomat. A térkép egyre csak sűrűsödik az évek múlásával. Szüleim mindketten Csallóközből származnak, és azt a fajta mentalitást képviselik, ami otthoni emberek zömére jellemző. Én is ezt tanultam. Ezt viszem magammal, mint egy csomagot, bármerre vigyen az utam.

Nem volt nehéz egyszerre iskolába is járni és a színházi darabokra is készülni?

– Nagyon szeretek dolgozni. Ha kihívás van, akkor abba nagyon boldogan vetem bele magam. Minél nagyobb, valahogy annál jobban kezelem a helyzetet. Nekem az a fura, ha nem így van. Valószínűleg, nekem nagyon jól megtanították otthon, hogy becsületesen kell dolgozni, akkor nagy baj nem lehet. Nem volt egyszerű feladat megállni a helyemet egyszerre az iskolában és a színpadon, de úgy érzem, amikor ez az időszaka volt az életemnek, nagyon sokat tanultam, éppen ezért, elhanyagolandó a pillanatnyi tény, hogy fáradt az ember. A munka öröme ugyanis kárpótol.

Milyen érzés volt becsatlakozni a tapasztalt színészekhez ilyen fiatalon?

– Például a Figaro házasságának az első próbáján, érkeztek a tapasztaltabb kollégák, akik már ismerték egymást, és csak nézték, hogy ki vagyok, mit keresek itt ilyen fiatalon. Horváth Csaba és Bánfalvy Ágnes részéről nagy bátorság volt, hogy rám bíztak egy ilyen óriási feladatot, mert ez nagy komplexitást igényel. Kislányként kerültem oda, de ott, abban a helyzetben fel kellett nőnöm a feladatokhoz. Édesapám tanácsát követtem, miszerint „nem kell semmi többet csinálnod, mint ami te vagy. Oda kell állni büszkén, és becsületesen dolgozni”. Azóta sem csinálom másképp és megtalálnak helyzetek, felkérések, ill. tágulnak a lehetőségeim. Ezek között az emberek között helyt állni, nem kis feladat. Nem mindenkire jellemző az, hogy jön és megfogja a kezedet, hogy vezessen az utadon, először valamit le kell tenni az asztalra. Azt hiszem nekem sikerülhetett, mert úgy érzem, hogy szeretnek, és néhányan már a kezemet is megfogják, hogy segítsenek.

A Figaró házassága egyik jelenete

Visszatérve az iskolához. Hogyan telt a vizsgaidőszakod, milyen meghatározó színészi vizsgáid voltak?

– Keményen. Miközben az előadásokra jártam, ugyanúgy helyt kellett állnom a suliban is. Nagyon sok érdekes, és színészileg nagy kihívást jelentő vizsgáink voltak. Például Shakespeare Othellojából egy részletet játszottunk, ami nem egyszerű feladat.
Bánfalvyék felkérték Csiszár Imrét, hogy rendezze meg az egyik záróvizsgánkat. Tudtam, hogy ki ő, és mik a munkásságai, de mikor megláttam, hogy mennyi előadást rendezett, a szakma legnagyobbjaival, leesett az állam. Az első pillanattól kezdve nagy szeretettel állt neki a munkának. Brecht és Bertolt egyveleget játszottunk, aminek az a volt címe, hogy „Előbb a has jön, aztán a morál”. Én, ezen előadáson belül Jeanne d’Arcot alakítottam. Mindannyian a színpadon voltunk, az elejétől a végéig, mint élődíszlet, így segítettük és erősítettük egymás munkáját. Csodálatos vizsga kerekedett belőle, és a végén még máglyán is éghettem. Meghatározó élmény volt.
A második színészvizsgánkat M. Kecskés András rendezte, aki nagyon elismert pantomim művész. A Trafóban mutattuk be az Arisztophanész Lüszisztraté című művét, amiben én, az illatozó szerepét játszhattam. Ez egy nagyon szórakoztató, pajzán vígjáték, zenés betétekkel megfűszerezve, például Madonna és Lady Gaga dalokkal, sok tánccal, szép és kihívó jelmezekben.

Mi az, amit tökéletesen elsajátítottál a mestereidtől? Van olyan, ami tanulságos?

– Sokan mondják azt a szakmában, hogy el kell menni, kalandozni, tapasztalatokat gyűjteni, hisz huszonévesen még messze vagyok az elismert színésznőktől. A színpadon azt tudod eljátszani, ami a tiéd. Minthogy tiéd képzelet által, illetve a tiéd megélve is. Akkor lesz egy előadás igazán a miénk, ha a saját képzeletedben is meg tud jelenni, csak ezt tudod a színpadon hitelesen megjeleníteni.
A mestereim ebbe az irányba tereltek, hogy saját tapasztalás, saját elképzelés a legfontosabb. Megtanították azt is, hogyha felállok a színpadra, akkor semmi másnak nem kell történnie, minthogy gondolkodom. Mert, ha gondolkodom, még ha meg sem szólalok, az is érdekes lehet a nézőnek. Valamiért ez működik. Tehát úgy gondolom, hogy a tehetség maradéktalanul fontos, de ha valaki felfogja ezt a metódust, akkor képes lesz működni a színpadon, és ha minél több energiával fűszerezi mindezt, annál jobb lesz.

Van olyan élmény vagy pillanat, ami örök marad a számodra?

– Természetesen, nagyon sok színpadon eltöltött pillanat emlékét mélyen a szívemben őrzöm. Már most számtalan olyan élménnyel vagyok gazdagabb, ami sokat jelent. Például Szabó Magda Abigél című művének Vitay Georginája nagyon sok örömet szerzett nekem. Nagyváradon volt az egyik olyan élményem, ami talán életem végéig elkísér majd. Ezer ember előtt játszottunk a Nagyváradi Nemzeti Színházban. Olyan volt, mintha Szabó Magda is ott lett volna a nézőtéren, és fogta volna mindenki kezét. A műben van egy dal, a „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország…”, és mikor először felcsendül, egy nagyon jó dramaturgiai ponton, olyan érzése támadt az embernek, mintha mindenki egyszerre megrendült volna a nézőtéren. Magyarországi nagy produkcióban, felvidéki magyar lányként, főszerepet játszva Romániában, egy nagyon érdekes érzés és elképzelhetetlenül óriási élmény is egyben. Igazából a végén csak csodáltuk a nézőteret, az embereket, és már 20 perce éllva tapsoltak.
Következő nagy élményem az Abigéllel az pont Dunaszerdahelyen volt. Ahol szintén álló tapsviharral ünnepeltek minket, majd mi őket. Debrecenben, a Főnix csarnokban 3500 ember előtt játszottuk ezt a darabot. Hozzátenném, hogy a debreceni fellépés azért is érdekes, mert Szabó Magda, az Abigél írója ide járt iskolába, amit később ebben a művében is megörökített. Annyira szeretettel várták az emberek, hogy már az elején, a lányok zsoltárának eléneklése után azonnal tapsvihar tört ki, holott még egyetlen mondat sem hangzott el. Trokán Péterrel, aki az édesapámat alakítja a darabban, ott álltunk a takarásban, és néztük, hogy jönnek és jönnek a nézők, egészen megrendítő pillanat volt, mikor felfogtuk, hogy most tényleg 3500 ember elé lépünk a színpadra. Azt hiszem, hogy ilyen csodálatos pillanatokat tudunk átélni e mű kapcsán, ahhoz Szabó Magda áldására van szükség, amit én teljes szívemből úgy érzek, hogy megkaptuk.

Trokán Péterrel az Abigélben

A kaktusz virága és a Ma estére szabad a kecó, avagy londoni szextett c. előadásaitokról tudnál mesélni egy kicsit bővebben?

– A kaktusz virága egy zenés vígjáték. 2013 nyarán mutattuk be, a Bajor Gizi szabadtéri színpadon, Balatonföldváron. Ebben a darabban nagyon sokat tanultam Xantus Barbarától és Détár Enikőtől. Hujber Ferenc is kiválóan játszik a darabban, erről már az otthoni, dunaszerdahelyi közönség is meggyőződhetett. Sándor Pétert, aki Igor karakterét játssza a darabban, korosztályának nagyon tehetséges színészének tartom. Kaszás Attilára emlékeztet.
Különben a kaktusz virága című darabot a mai napig játsszuk, gyönyörű jelmezekkel és díszlettel.
A Ma estére szabad a kecó, avagy a londoni szextettről annyit említenék, hogy egy nagyon szórakoztató vígjáték. A néző végig úgy gondolja, hogy lehetetlen csavarni még egyet a történeten, de végül jön a megdöbbenés, hogy „igen, mégis van tovább”. A szereposztás magáért beszél: Gesztesi Károly, Hujber Ferenc, Kiss Ramóna, Száraz Dénes, Bánfalvy Ágnes, Harmath Imre, Görgényi Fruzsina, és jómagam. Igyekszünk, majd Dunaszerdahelyen is sok embert felhőtlenül szórakoztatni, január 13-án. Jó szívvel ajánlom mindenkinek, hogy ha tud, jöjjön el és szórakozzon velünk együtt.

Kaktusz virága: Bugár Anna és Hujber Ferenc

Mi a legfrissebb produkciótok?

– A következő új bemutató a Grease, ami egy musical, mindannyian ismerjük, általában szeretjük is ezt a történetet, és nem különben a benne szereplő dalokat, amelyek közül maradéktalanul mindet el is énekeljük magyarul. Nagyon élvezzük mindannyian, hogy ennyit énekelhetünk és táncolhatunk. Két előadás volt eddig, az egyik Budapesten a Syma csarnokban, a másik Veszprémi Arénában. Nagy örömünkre megyünk Győrbe is, december 5-én, az ETO Arénába, amit a közeledő dátum miatt, egyre izgatottabban várok, hiszen Győr közel van Dunaszerdahelyhez, és bízom benne, hogy sokan ellátogatnak otthonról is, s megnézik a darabot.
A Grease-ben az egész csapat nagyon jól össze lett válogatva. Patty Simcox szerepét játszom, ami egy nagyon hálás karakter.

A Grease-ben

Hogyan tudod a teendőidet a fejedben tartani? Van, aki segít a dolgok intézésében? Például család, barátok vagy akár egy menedzser.

– Édesapám, édesanyám, szerelmem és a barátaim sokat segítenek a teendőimben, a mindennapi helyzetek megoldásában. Van olyan barátom, akivel naponta tartom a kapcsolatot, ő tudja, mikor és hová megyek, ahogy a szüleim, ill. a szerelmem is. Persze, a legnagyobb segítségem a telefonom, ami szintúgy tud mindent, hiszen minden előadás előtt kapok egy üzenetet a produkció asszisztenseitől, hogy hol és mikor tudok beszállni a buszba, milyen feladatok várnak rám. Körülöttem az emberek sokat segítenek, hogy minden zökkenőmentesen menjen.
A menedzsment gondolata egy érdekes dolog. Számomra ez még egy nagyon új élethelyzet. Még csak most köszönt be az életembe. Szeptemberben megtalált egy felkérés, amiről még nem beszélhetek, ám biztosan állíthatom, hogy mérföldkő lesz számomra, ami nem színház, hanem egy kicsit más műfaj lesz.

Végszóként valamilyen mottó, ami végig kísért az eddigi életed során és megosztanád másokkal is?

– Igen, van: „Göröngyös úton a csillagokig/Ad astra per asperas…”. Azt hiszem, az általános iskola végén találkozhattam ezzel az idézettel először, ami az óta is bátorít és kísér. Gondoltam, hogy ez egy jó út lenne nekem. Tulajdonképpen, miért is ne vezethetne a csillagokig? Nyilvánvaló, hogy számomra, az életemben, mindent egy csillag, mert örömmel tudok értékelni minden apró dolgot és pillanatot, legyen szó édesanyám húsleveséről, a szerelmemmel való sétálásról, vagy egy előadás utáni tapsviharról. A Kis Herceg tanulságos története is gyermekkorom óta hatással van rám. A nagyszerű mű sorai élénken élnek bennem, és megjelennek életem bármely szakaszában.

Herdics Júlia