Borkai-ügy – tanulságok
Szeretek jósolni, de általában nem merek. Amikor mégis rászánom magam, utólag többnyire megbánom, ugyanis nem ismerem kellően sok idegen ember mozgatórugóit eléggé ahhoz, hogy ki tudjam számítani viselkedésüket, és a sacc sokszor csal.
Egy kicsit más a helyzet, amikor megtörtént eseményeket kell értelmezni a tanulság levonásának céljával. Ekkor ugyanis kisebb a tévedés, tehát a felsülés kockázata. A következőket tehát, kérem, fogják föl értelmezési javaslatnak, tanácsnak jövőbeli döntések segítésére. Nem kell elfogadni, de talán nem biztos, hogy árt.
Ellenzéki körökben természetesen alapkérdés, hogy miként lehet megszabadulni a NER-től. A legnépszerűbb válasz mindig is az volt, hogy választásokon, az összes ellenzéki párt összefogásával (vagy ahogy éppen nevezték az összefogást). Vita legföljebb arról folyt, hogy a Jobbik beletartozik-e az összesbe, de ez a vita éppen olyan szenvedélyes volt, mint amilyen szenvedéllyel árulózták olykor azokat, akik nem akartak összefogni.
E stratégia híveinek nem tűnt fel, hogy pontosan a Fidesznek a választási rendszerbe programozott algoritmusa szerint viselkednek, aminek a célja, hogy az ellenzéki pártok ténylegesen egy pártként működjenek, azaz szellemi tőkéjük ne nőjön, politikusaik egyéni tehetsége ne bontakozzék ki, és szavazatvonzó ereje ne adódjon össze, mint az várható volna egy arányos választási rendszerben. Minél kisebb veszélyt jelentsenek.
Nem véletlen, hogy az algoritmust először egy arányos – közvetlen belpolitikai tét nélküli – választás zavarta meg. Itt szerencsére nem volt összefogás, és meg is lett a pozitív eredménye.
Az alapjaiban máig érvényes 1989-es magyar választási rendszert ugyanis arra tervezték, hogy két politikai oldal legyen, s az oldalakon belül a legnagyobb pártnak kedvezzen. Ezen a 2013-as törvény csak tovább rontott. A legnagyobb párt pedig az ellenzéki oldalon – a Fidesznek kedvezően – a Magyar Szocialista Párt volt, amit udvariasan az „elhasználódott” szóval jellemezhetünk (és szintén udvariasan megjegyezhetjük, hogy hanyatlása beleillik az európai szocialista pártszövetség hanyatlási folyamatába).
Az EP-választáson azonban, ahol nem voltak egyéni választókerületek, és nem egyes kormánypárti jelölteket kellett mindenáron legyőzni az összgyőzelem érdekében, az ellenzéki szavazók nemcsak a dinamikusabb Demokratikus Koalíciót, hanem az addigi pártharcoktól érintetlen, nem kompromitttált előtörténetű Momentumot is többre értékelték az MSZP-nél. Megváltoztak tehát az ellenzéki pártok erőviszonyai az egymás közötti játszmákban. Több és többféle politikai tehetség kapott esélyt.
Talán ennek is része volt abban, hogy bár ősszel a Fidesz országos fölénye nem ingott meg, az okos szavazatok – amúgy Oroszországban is követett – taktikájával sok helyen győzött olyan választásokon, amik egyéni versenynek minősülnének, ha a parlamentbe kerülés volna a tét.
A Művelt Ellenzéki Politizáló Közönség egy része rögtön levonta a következtetést, hogy bevált a taktika, sőt a stratégia, és ezt kell folytatni az országgyűlési választásokon. Pedig nem biztos, hogy a siker kulcsa a jelöltek kiválasztásának ezúttal igen alaposan kidolgozott mechanizmusa az előválasztástól az alkudozó tárgyalásokig.
Ez csak segítette, hogy az ellenzék ki tudja használni a kezére játszó körülményeket. Két fő körülményre gondolok: az ellenzéki erőviszonyok átalakulására és a Borkai-ügyre. Az EP-választásokkal átrendeződő erőviszonyok lehetővé tették, hogy a pártok – a fideszes szándékkal szemben – jobban megőrizzék párt mivoltukat.
A Borkai-botrány hatása az eredményre – hihetnénk – könnyebben észrevehető volna, de nem egészen ez a helyzet. A közösségi média torzító hatása miatt roppant nehéz akár az egzaktság szándékával is elemezni, úgyhogy csak személyes benyomásokról írhatok: erősen meglepett, hogy politizáló ellenzéki ismerőseim nem csak ignorálták vagy lekicsinyelték ezt a hatást, de néha egyenesen dühvel cáfolták.
Az embernek természetesen jólesik úgy tudni, hogy a siker csak a saját érdeme, és saját okosságát, vonzerejét vagy erkölcsi fölényét igazolja. Továbbá: az úri közönségnek méltóságon aluli elismerni a negatív kampány hatásosságát, azaz részét a sikerünkben, még akkor is, ha ezt a kampányt nem mi csináltuk. Felhozható az is, hogy májushoz képest nem volt lényeges változás a kormány és az ellenzék népszerűségi arányában.
Ez azonban egyáltalán nem zárja ki, hogy a Borkai-ügy igenis fontos százalékokkal javította országosan az ellenzéki jelöltek eredményét, mivel a) kampány-erőforrások tekintetében a kormány óriási (és szemérmetlen) fölényben volt, b) budapesti előválasztás ide vagy oda, az ellenzék is tett egyet-mást a maga lejáratására.
Ha viszont a kormányoldali botrány hozzájárult az ellenzék sikeréhez, akkor a fintorgó tényelhárítás helyett érdemes lenne levonni a történet tanulságait.
Ebben segítene Dezső Andrásnak az Indexen megjelent kiváló tényfeltáró cikke. Fő újdonsága az, hogy a Fidesz vezetése és így természetesen Orbán pártelnök is jóval az önkormányzati választások előtt tudott a szexvideó létezéséről. Éppenséggel korábban, mint maga Borkai.
A tanulság alapszinten – de csak az egyik szinten az –, hogy a Fidesz, illetve a NER felső apparátusa tud úgy hibázni, hogy az százalékokban mérhető veszteséghez vagy fontos emberek bukásához vezessen. Minden hatalma, politikai rutinja, gátlástalansága és – az ellenzéki közönség által nem szívesen elismert – realitásérzéke ellenére.
Még az – enyhén úgy fogalmazhatnánk: rámenős – eszközöktől vissza nem riadó Kubatov pártigazgató is biztos volt benne, hogy ha a videó nyilvánosságra kerül, az nem árthat a Fidesznek. És elszámította magát.
Egy fokkal elvontabban: Orbán Viktor, mint arra Kósa András könyvében sok példát találunk, „a káosz embere”, a másik oldal számára nehezen felfogható szívóssággal ragaszkodik népszerűtlen és züllött személyekhez és politikákhoz, de ugyanilyen könnyedséggel szabadul meg tőlük, ha láthatóan nincsenek hasznára. A Borkai szintű figurák lecserélhetők (ahogy az volt a sokkal nagyobb hatalommal bíró Lázár is).
Arra azonban nincs bizonyíték, hogy Borkai vissza nem léptetése racionálisan eltervelt húzás volt, mert „Orbán minden előre kiszámít”. Nem tud mindent kiszámítani, és – túl azon, ami a fideszesek reakciójáról a cikkben olvasható – forrásaim szerint legalábbis kellemetlen meglepetésként érte a helyhatósági választásokon bekövetkezett sok kudarc. Erre utal az is, hogy gyorsan új csapásirányt választottak az agitációnak és propagandának, hátha az segít. Most már a bíróságok, illetve a „börtöntöltelékek és perelő cigányok” is éppolyan fontos célpontot jelentenek, mint a migránsok és Soros.
Megérkeztünk a még elvontabb tanulsághoz. Az elején idéztem azt a kérdést, hogyan lehet megszabadulni a NER-től, meg a legnépszerűbb választ, hogy választásokon, pártok összefogásával. Szerintem viszont ez rossz kérdés, legalábbis másodlagos, mert igazából azt fogalmazza át: „Hogyan lehet minél előbb megszabadulni a NER-től?”
Azért másodlagos, mert ahogyan a győri példa mutatja, a NER így is, úgy is el fog bukni a belső hibái miatt. De az időpont előbbre hozásánál fontosabb és megvalósíthatóbb cél az, hogy az ellenzéki pártok minél jobb szellemi-politikai állapotban és helyzetben legyenek, ha eljön az igazság pillanata.
Egy kicsit elméletiesebben: a NER-re és a többi antiliberális posztkommunista rendszerre a Max Weber-i értelemben vett karizmatikus uralom jellemző, aminek alapja nem a hagyomány és nem a jog, hogy a vezetettek az első ember képességeit rendkívülinek, emberfölöttinek, veleszületetten jobbnak fogadják el. Az első ember ezzel a felhatalmazással irányít (például ösztönzi jobb teljesítményre, utasítja, versenyezteti, bünteti az alvezéreket).
A modern államban viszont ez nem elég. Egyfelől a fejlett világban az uralom legális alapú. Másfelől ezek az államok természetüknél fogva bürokratikusak. A működtetésükhöz szükség van a jog személytelen uralmára és a szintén személytelen bürokráciára, és nincs olyan zseniális vezető, aki képes volna az egész folyamatos ellenőrzésére, fenntartására és részleteinek tervezésére.
Úgyhogy kénytelen leadni darabokat a hatalmából elméletileg és gyakorlatilag is kisebb képességű követőknek, s ami bajt ők csinálnak, azt már nem tudja kezelni. Közben maga is fárad, mivel képességei végesek, és hibákat követ el. A végén vagy ő bukik bele, vagy az ország megy tönkre.
Előfordul, hogy a karizmatikus vezető élete végéig hatalomban marad, de modern körülmények között, főleg demokráciákban ez ritkaság. Ha nem látni demokratikus eszközt a leváltására, akkor ott a politikai intézményrendszerrel van valami baj, bármennyire kényelmes – mert érzelmileg jobban kifizetődik – a másik vagy a saját oldal nemszeretem politikusaiban keresni a hibát.
Az ország tönkremenetelét pedig nehéz menet közben észrevenni. A Szovjetunió például szuperhatalommá és a világ számszerű termelési adatokban második gazdasági hatalmává nőtt, mielőtt szükségképpen elbukott, mint azt George F. Kennan több mint négy évtizeddel korábban, amikor Sztálin a geopolitikai erejének teljében volt – nem megjósolta, hanem valószínűnek tartotta. Nehéz észrevenni – de azért fontosabb fölismerni a jeleit, és fölkészülni a visszafordítására, mint abban vetélkedni, hogy ki utálja jobban ezt vagy azt a politikust.
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.
